A másik rendszer, amely leállt

Negyvennégy év alatt nem volt rá példa. Július 29-én leállt a Paksi Atomerőmű III. blokkja, augusztus 1-jén reggel az I., másnap éjjel a IV. — a Duna vize kevés volt és meleg ahhoz, hogy hűtse őket. Nagyjából 2000 megawatt esett ki a magyar rendszerből, és néhány napig az ország áramellátása a határkeresztező importon múlt.

Fontos kimondani, mi történt, és mi nem. A rendszer nem omlott össze: a kiesést a 3600–3800 megawattnyi importkapacitás fedezte, az üzemeltetők és a rendszerirányító tették a dolgukat, és augusztus 4-ére a Duna vízszintje emelkedni kezdett. A leállás oka pedig nem politikai döntés volt, hanem hidrológia. Ahogy a beruházás egykori mérnöke fogalmazott a Világgazdaságnak: „a vizet nem lehet politikai döntéssel pótolni”.

A leállás okáról tehát nincs vita. Amiről érdemes beszélni, az a következő kérdés: milyen eszközei voltak az államnak abban a néhány napban, amikor az ország kínálati oldala megroppant? A válasz rövid: import, rendeletmódosítás, és egy felhívás a fogyasztás önkéntes visszafogására. Hogy miért csak ennyi, azt nem a válságstáb döntötte el azon a héten. Azt a költségvetés szerkezete döntötte el, évekkel korábban.

Mit finanszíroz az energiafejezet

A 2026-os központi költségvetés XVII. fejezete az energiaügyi tárcáé. A fejezet legnagyobb tétele nem hálózat, nem termelés és nem tartalék: a Lakossági Rezsivédelmi Alap, 792,5 milliárd forint — a fejezet kiadásainak 53 százaléka, adózónként nagyjából 198 ezer forint évente. Az alap a kiskereskedők felé fizeti ki a befagyasztott lakossági ár és a piaci beszerzési költség közötti különbséget: azt a rést finanszírozza, amelyet az ársapka nyit, és amelyet aztán minden adófizető az általános adón keresztül másodszor is megfizet.

Ugyanebben a fejezetben évi 35,8 milliárd forint jut a villamosenergia-termelőknek azért, hogy tartalékkapacitást tartsanak készenlétben — hatóságilag megállapított átalányként, kijelölt termelőknek, versenyeztetés nélkül. További 75,8 milliárd megy hálózatfejlesztésre az általános adóbevételekből.

A teljesség kedvéért: ezt a szerkezetet nem a mostani kormány alkotta meg. A 2026-os költségvetést még az előző Országgyűlés fogadta el, a rezsitámogatási mechanizmus pedig több cikluson át épült ki. Végrehajtása a tavaszi kormányváltással az új kormányra maradt — a júliusi válságkezelés tehát egy örökölt eszköztárral történt.

Az ár nem költség. Információ.

A közgazdaságtan egyik legrégibb és legkevésbé népszerű belátása, hogy az ár nem büntetés, hanem hírvivő. Egyszerre mondja meg minden fogyasztónak, hogy mennyire szűkös egy jószág, és teszi érdekeltté abban, hogy alkalmazkodjon — mindezt kényszer, hivatal és felhívás nélkül.

Amikor a lakossági ár be van fagyasztva, ez a csatorna elnémul. A leállás hetében az import minden megawattórája piaci áron érkezett az országba; a lakossági mérőóránál ebből semmi nem jelent meg. A szűkösség valóságos volt, de ott, ahol a fogyasztási döntések milliói születnek — a háztartásokban —, láthatatlan maradt.

Ez a látható és a láthatatlan klasszikus esete. A látható: az alacsonyan tartott számla. A láthatatlan: az a többmillió apró alkalmazkodás, amely meg sem születhet, mert senki nem kap jelzést arról, hogy alkalmazkodni érdemes. Amikor a kormányzat a fogyasztás önkéntes visszafogását kéri, valójában azt kéri — ingyen, szervezetlenül és ellenőrizhetetlenül —, amit egy működő árjelzés magától, folyamatosan és kompenzálva végez el. A különbség csak annyi, hogy az árjelzés mellett az alkalmazkodó háztartás a megtakarított forintot megtartja.

A tartalék, amelyet senki nem versenyeztetett

A tartalékkapacitás nem luxus. Egy villamosenergia-rendszernek szüksége van lehívható tartalékra, ennek valódi költsége van, és a költségvetés fizet is érte — évi 35,8 milliárdot. A kérdés nem az, hogy kell-e tartalék, hanem hogy honnan tudjuk, hogy a megvásárolt tartalék valódi, elérhető és jó helyen van.

A jelenlegi konstrukcióban ezt nem tudhatjuk. Az átalánykifizetés kijelölt termelőkhöz kerül, tender nélkül, így nincs ár, amely megmutatná, mennyibe kerül a tartalék valójában, és nincs verseny, amely kikényszerítené, hogy a legolcsóbb és legmegbízhatóbb kapacitás kapja a pénzt. Békeidőben ez „csak” drága. Válsághelyzetben — amikor 2000 megawatt esik ki egyetlen hét alatt — az a különbség, hogy a rendszer tartaléka szerződéses papíron létezik-e, vagy a valóságban.

Mit javasol ehelyett a megújulási program

A megújulási program energiafejezete három elmozdulást javasol, mindegyiket fokozatosan, a meglévő kötelezettségek tiszteletben tartásával:

1. Az ársapka négyéves kivezetése, célzott védelemmel. A kivezetés ideje alatt felépül egy jövedelemvizsgálathoz kötött, közvetlen támogatás a ténylegesen alacsony jövedelmű háztartásoknak. A kis lakásban élő nyugdíjas védelméhez ugyanis nem szükséges a háromszor akkora ház fűtését is támogatni — a jelenlegi alap haszna a fogyasztással arányos, nem a rászorultsággal.

2. A tartalékkapacitás versenyeztetett beszerzése. A rendszerirányító pályázaton vásárolja a tartalékot attól, aki a legolcsóbban kínálja, a költséget pedig a hálózati tarifa viseli — így az fizet a megbízhatóságért, aki fogyasztja, és az ár megmutatja, mit ér a biztonság. Öt év, a futó szerződések kifutásával.

3. Hálózatfejlesztés a csatlakozó felhasználók terhére, nem az általános adóból.

És amit a program változatlanul megtartana: a költségvetés mintegy 54 milliárd forintos hozzájárulását a Központi Nukleáris Pénzügyi Alaphoz. Nem azért, mintha ez a feladat elvben nem lehetne piaci — az alap logikája már ma is a szennyező fizet elvére épül, bevételi oldalán az üzemeltetők törvényben rögzített befizetésével. Hanem azért, mert a leszerelés és a hulladékelhelyezés már felhalmozott, évszázados időtávú kötelezettség, és egy fokozatosságra épülő program a már létrejött kötelezettségek fedezetét nem teszi kockára. A mechanizmus fejlődhet; a fedezet nem csökkenhet.

A következő szűkösségig

A Duna vízszintje emelkedik, a blokkok visszatérnek, és a mostani epizód jó eséllyel lábjegyzet lesz. De a következő szűkösség — egy aszály, egy hideghullám, egy geopolitikai fennakadás — nem az a kérdés, hogy jön-e, hanem hogy mikor.

Az igazi kérdés az, hogy akkor a keresleti oldal részt vehet-e majd az alkalmazkodásban, vagy továbbra is nézője marad. Egy olyan energiarendszerben, ahol az árak dolgozhatnak, a hőhullám kezelhető esemény: a fogyasztás magától igazodik, a tartalék versenyen szerzett és ellenőrzött, a rászorulók célzott védelmet kapnak. Ahol az árak nem dolgozhatnak, ott a válasz szükségképpen rendeleti marad — és minden következő nyáron újra meg kell írni.