Az állam 3%-on rögzíti a pénz árát — és vállalkozástámogatásnak hívja

Indoklás

Ez a fejezet egyetlen legnagyobb sora, és az, ahol a diszkrecionális elosztás kérdése a legélesebben merül fel. A Széchenyi Kártya Program állami kamattámogatási konstrukció: a KAVOSZ Zrt. üzemelteti, a kereskedelmi bankok hiteleznek rajta keresztül, és a központi költségvetés állja a piaci kamatláb és a kis- és középvállalkozások számára kínált rögzített, politikai döntéssel meghatározott kamatláb közötti különbséget — jelenleg egységesen 3% nettó éves kamatláb.[^4] A 2026-os kamattámogatási keretet az előző évhez képest emelték, és a konstrukció vonzereje a hitelfelvevők számára — az üzemeltető saját beszámolója szerint — elsősorban ettől a kedvező támogatott kamatlábtól származik.[^4] Érdemes végigkövetni a mechanizmust. Az állam hitelt vesz fel — vagy más kiadásról lemond —, hogy csökkentse a magán kereskedelmi hitel kamatköltségét. A látható kedvezményezett az a kkv, amely 3%-on jut hitelhez a piaci kamatláb helyett. A költségviselő az általános adófizető, aki a támogatást finanszírozza, és egy második költségviselő szerkezetileg rejtett: maga a hitelpiac. A hatóságilag rögzített 3%-os kamatláb a tőkeköltség árszabályozása. Nem tárja fel, mely hitelfelvevők és mely projektek képesek elviselni a hitel valódi költségét; eltakarja azt az információt. A tőke azon cégek és projektek felé áramlik, amelyek a támogatott kamatláb mellett életképesek, és nem azok felé, amelyek a valódi szűkösséget és valódi kockázatot tükröző áron lennének életképesek. A hitelező nem tudja jelezni egy adott hitelfelvevőnek a hitelezés valós költségét, a hitelfelvevő pedig nem tudja megmutatni, hogy egy projekt nem támogatott kamaton is megérné. Az eredmény: a tőke rosszul allokálódik a támogatás által kiszolgált területek felé — és egy olyan kkv-szektor jön létre, amely szerkezetileg függővé válik a támogatás folytatásától, hiszen a 3%-os hitelre épített tervek nem viselik el könnyen annak visszavonását. Az üzemeltető saját megfogalmazása — hogy a konstrukció ezen a léptéken a támogatott kamatláb miatt működik — annak beismerése, hogy a kereslet a támogatásra mutatkozik, nem arra a hitelre, amelyet a piac amúgy is árazna és kínálna. Van egy közösségi-választási réteg is. Egy olyan támogatás, amelyet kijelölt üzemeltetőn keresztül adminisztrálnak, országos irodahálózaton hívnak le, és kamatát politikai döntés rögzíti, látható előnyt összpontosít egy szervezett és azonosítható érdekkörre — a hitelt felvevő kkv-kra és az üzemeltetőre —, miközben a költséget szétteríti minden adófizetőre. Ez a szerkezet a sor fenntartása mellett kiálló állandó lobbit szül, függetlenül attól, hogy a támogatott hitelezés a pénz legtermelékenyebb felhasználása-e. Mindebből nem következik, hogy a kisvállalatok tőkéhez jutása ne lenne valós kérdés. Azt jelenti, hogy az állami kamattámogatás rossz eszköz. A klasszikus liberális alternatíva egy mélyebb, kevésbé torzított tőkepiac: a magyar kkv-beruházások valódi szűk keresztmetszete a tőke általános költsége és elérhetősége, és ez a megtakarítási rátának, a tulajdon biztonságának, valamint az infláció és a kamatláb-volatilitás hiányának a függvénye — nem pedig egy olyan állami támogatásé, amely elfedi a magas mögöttes kamatlábat. A reform iránya az, hogy a tőke mögöttes költségét kezeljük, ne pedig szelektíven támogassuk.