60,5 milliárd forint állami cégekbe — a béredből, szavazati jog nélkül

Indoklás

Ez a fejezet legnagyobb kiadási sora, és elemzői szempontból a legsúlyosabb: 60 500,0 millió Ft tőkebefektetés azoknak a társaságoknak a portfóliójába, amelyek felett az NGM gyakorol tulajdonosi jogokat. Csak a hozzá tartozó bevételi sorral együtt olvasható — 94 805,2 millió Ft osztalékbevétel ugyanebből az NGM-portfólióból. A portfólió többet hoz, mint amennyibe ez a sor kerül. Ez a tény mindkét irányba vág. Egyrészt azt jelenti, hogy az állami vállalati portfólió nem egységesen veszteséges; egyes részei valóban nyereséges vállalkozások. Másrészt azt jelenti, hogy az állam újra körbeforgatja a pénzt: 94 805,2 millió Ft osztalékot húz ki a portfólióból, és 60 500,0 millió Ft friss tőkét tol vissza bele. A reformkérdés nem az, hogy a portfólió hoz-e — egyes részei nyilvánvalóan hoznak —, hanem az, hogy az államnak *birtokolnia* kell-e a portfóliót ahhoz, hogy ezt az értéket realizálja, és hogy a tőke-újrakeringés valódi beruházást finanszíroz-e, vagy a portfólió gyengébb társaságainak veszteségeit nyeli el. A klasszikus liberális olvasat különbséget tesz a két oldal között. Egy olyan állami tulajdonú társaság, amely kemény költségvetési korlát mellett valóban nyereséges, a *privatizáció* jelöltje, nem a támogatásé: az eladás visszajuttatja a tőkét a Kincstárba, kivonja a társaságot a politikai irányítás hatóköréből, és a magántulajdon fegyelme alá helyezi — a bevétel pedig valós, egyszeri forrás, amelyet a reformprogram fel tud használni. Egy olyan állami tulajdonú társaság, amelynek a tőkeinjekcióra azért van szüksége, hogy működési veszteségeit fedezze, a puha költségvetési korlátot mutatja: nem azért marad fenn, mert értéket teremt, hanem azért, mert a hiányt a nyereséges társaságok osztaléka és az általános adózás egyenlíti ki. Ha mindkettőt egyetlen 60 500,0 millió Ft-os soron belül összevonjuk, eltakarjuk, melyik melyik. Amíg a portfóliót társaságról társaságra le nem bontjuk, addig nem mutatható ki, hogy a sor olyasmit finanszíroz, amit az elemzői keret szükséges állami funkcióként ismer el — és 60 500,0 millió Ft túl nagy mérlegelési alapú tőkejuttatás ahhoz, hogy a portfólió aggregált osztalékhozamára támaszkodva alapértelmezésben Megtartás legyen. Egy hozzávetőleg 540 000 Ft havi medián bruttó béren dolgozó számára nem csak a látható bérlevonásban testet öltő munkajövedelmi adóék része finanszírozza az ilyen jellegű általános kiadásokat. Számba véve a munkáltatói oldali SzocHo-t (a bruttó 13%-a, még azelőtt levonva, hogy a munkavállaló látná a bért), a bejelentett bruttóra rakódó 15% SZJA-t és körülbelül 18,5% munkavállalói társadalombiztosítási hozzájárulást, majd a fennmaradó nettó vásárlóértékének nagy részére érvényesülő 27% ÁFA-t: a bruttó munkáltatói költség a bejelentett bruttó 113%-a; a munkavállaló SZJA és járulékok utáni nettója a bejelentett bruttó körülbelül 66,5%-a, vagyis a teljes munkáltatói költség 58,8%-a; és ha a nettóból megközelítőleg 70%-ot 27% ÁFA-val terhelt árukra és szolgáltatásokra költ, akkor további 13–14 százalékpontnyi munkáltatói költség nyelődik el fogyasztási adóként — ami az összesített adóéket 55–60%-os tartományba helyezi.[^8] Az ezen a soron szereplő 60 500,0 millió Ft ebből az elvonásból származik. A bértől élő munkavállaló, aki egy állami vállalati portfólióba szánt tőkeinjekciót finanszíroz, nem tudja megmondani, melyik társaság kapta a pénzt, nem szavazhat róla részvényesként, és nem kap belőle osztalékot — az osztalékok a Kincstárba folynak vissza, nem ahhoz az adófizetőhöz, akinek a munkája a tőkét eredetileg előteremtette.