156 milliárd forint egy programra, ahonnan négyből hárman nem lépnek tovább.

Indoklás

Ez a fejezet legnagyobb aktív kiadási tétele, és itt a legszélesebb a szakadék a látható és a láthatatlan között. A látható egyértelmű: 2026 elején nagyjából 67 000 ember dolgozott közfoglalkoztatásban[^1], közmunkás-bérért, helyben szervezett munkán, Magyarország legszegényebb településein. A láthatatlan egyrészt az a dolgozó, akinek a bérjáruléka a tételt finanszírozza — másrészt — és még inkább — maga a közfoglalkoztatott, akinek a programban töltött évei *csökkentik*, nem pedig növelik a nyílt piaci elhelyezkedés esélyét. A mechanizmus mára jól dokumentált. A közfoglalkoztatás az állam által működtetett, párhuzamos munkaerőpiac. Nem reagál a munka árjelzésére; arról, hogy hány helyet nyitnak és milyen munkát végeznek, a település polgármestere és a megyei kormányhivatal dönt. Mivel nincs olyan bér, amelyet egy munkáltató ténylegesen kifizetne, semmilyen jelzés nem mutatja, hogy a tevékenység a maga költségén értéket teremt — és a program saját értékelései szerint gyakran nem is teremt. A magyar munkaerőpiaci szakirodalom elemzései szerint a sok órás, hosszan tartó közfoglalkoztatásban való részvétel mérhetően *csökkenti* a nyílt munkaerőpiacra való átlépés valószínűségét, és *növeli* a közfoglalkoztatásba való visszakerülés esélyét[^2]. A meghatározó szám az átlépési ráta: a 2012-ben közfoglalkoztatásban lévőknek mindössze mintegy 15 százaléka dolgozott egy évvel később a programon kívül; 2018-ra, egy jóval erősebb munkaerőpiacon, ez nagyjából 25 százalékra emelkedett[^3]. Az a program, amely négyből három résztvevőt visszaterel a függőségbe vagy önmagába, nem híd a foglalkoztatás felé. Várakoztató pálya, amelyet a járulékfizető finanszíroz. Magyarország ráfordítása nemzetközi mércével kirívó. 2016 körül Magyarország nagyjából a GDP 0,7 százalékát fordította közfoglalkoztatásra; az OECD-átlag az összehasonlítható, aktív munkaerőpiaci közfoglalkoztatási kiadások esetében mintegy 0,05 százalék volt — és abban a néhány országban, amely hasonló szintet ér el, ezt a hányadot jóval szegényebb gazdaságokban, vidéki mezőgazdasági programokra költik, nem városszéli közmunkára[^3]. A kérdés nem az, hogy szükség van-e munkaerőpiaci politikára Magyarország legszegényebb településein, hanem az, hogy 156 000,0 millió Ft bérjárulékot, adminisztratív módon elosztva, dokumentáltan egy négyből egy kilépési ráta mellett — valóban ez a politika-e. Egy felelős reform nem hagyja magára a programban éppen benn lévőket. A védendő réteg valós: mintegy 67 000 résztvevő, sokan olyan településeken, ahol vékony a nyílt munkaerőpiac, és a közfoglalkoztatási hely a háztartás egyetlen formális jövedelme. A hirtelen megszüntetés átmenet nélkül passzív ellátásba vagy a feketegazdaságba taszítaná őket. A leépítés ezért öt évre nyúlik, és a felszabaduló keretet — ahogy a tétel fogyatkozik — két olyan csatornába vezeti át, amelyeket a bizonyítékok jobban alátámasztanak, mint a párhuzamos piaci foglalkoztatást: a versenyszférába való tényleges elhelyezkedéshez kötött közvetlen bértámogatásokba (a „Közfoglalkoztatásból a versenyszférába” elhelyezkedési támogatás — jelenleg havi 45 600 Ft — a meglévő eszköz és a tervezési minta[^4]), valamint rászorultsági alapú jövedelemtámogatásba azokon a településeken, ahol belátható időn belül reálisan nem létezik nyílt munkaerőpiac. Az első csatorna olyan eredményt fizet meg, amelyet egy munkáltató valós állásajánlattal hitelesített; a második nyíltan kimondja, hogy jövedelemtámogatásról van szó, nem foglalkoztatásról, ahelyett, hogy egy transzfert munkának álcázna. Egyikhez sem kell az államnak olyan párhuzamos munkaerőpiacot fenntartania, amelyet beárazni nem tud.