Akár anyagi javakat kell termelni, akár személyes elégedettséget kell elérni, világszerte a szabadság a vízválasztó. Ennek egyik legmeggyőzőbb példája Új-Zéland elmúlt negyven éve. Olyan minta ez, amiből a világ népei sokat tanulhatnak.
Az Egyenlítő és a Déli-sark közt félúton, a Csendes-óceánon található Új-Zéland területe akkora, mint Kalifornia kétharmada. 5,1 milliós népessége a két fősziget és a számtalan apró sziget közt oszlik meg. Saját tapasztalatom alapján is mondhatom, a világ egyik legváltozatosabb és legszebb helye.
1950-ben a világ tíz leggazdagabb országa közt volt viszonylag szabad gazdasággal, a vállalkozás és a tulajdon hatályos védelmével. Ahogy azonban a jóléti állam eszméjének befolyása erősödött Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, az új-zélandi kormány is úgy vonta egyre szorosabb irányítása alá a gazdaságot.
1984-re a gazdaság romokban hevert; ekkor az ország vezetői belevágtak a történelem talán legátfogóbb gazdasági liberalizációs programjába.
A következő húsz évben az új-zélandiak a nagy állam és a stagnálás gyümölcseit szüretelték. Magas vámok, kínzó szabályzók, óriási mezőgazdasági állami támogatások, elképesztő államadósság, idült államháztartási hiány, elharapódzó pénzromlás, égbeszökő foglalkoztatási költségek, 66%-os felső személyijövedelemadó-kulcs és bénító népjóléti ellátórendszerek.
Államosították a vasúti közlekedést, a távközlést és az áramellátást. 1975 és ’83 közt csak három területen volt növekedés: a munkanélküliségben, az adóterhelésben és az állami költekezésben. Ez az a „demokratikus szocializmus”, amit Bernie Sanders csodál – de Új-Zélandot tönkretette.
1984-re a gazdaság romokban hevert, az állami tervek kudarcainak sora meg már végeláthatatlan volt. Ekkor az ország vezetői belevágtak a történelem talán legátfogóbb gazdasági liberalizációs programjába, amit fejlett ország valaha végbevitt. A gyökeres fordulat két hőse Roger Douglas és Ruth Richardson voltak.
Fontos szerepet játszott még a folyamatban Roger Kerr közgazdász is, akinek fia, Nicholas ma a texasi Dallasban él, és a Lone Star Közpolitikai Intézet munkatársa. Ő 2020 januárjában elbűvölő előadást tartott arról, hogy apja hogyan mentette ki Új-Zélandot a szocializmus karmai közül.
A ’80-as évek közepétől a ’90-es évek végégig a kormány tucatjával adta el a pénztemető állami vállalatokat.
Johan Norberg svéd szakíró dokumentumfilmje is szépen bemutatja az ország átalakulását. Kiválóan mutatja be a szocialista rémálmot, ami a piacpárti reformokat szükségessé tette. Látnia kéne mindenkinek, aki „gazdaságfejlesztéssel” foglalkozik.
Hat hónap alatt az összes mezőgazdasági állami támogatást eltörölték. A vámokat azonnal egyharmadukra csökkentették. Mára az átlagos vámtarifa 1,4%-os, de a legtöbb áru szabadon érkezik bármilyen korlátozás vagy importkvóta nélkül.
Az adókat visszavágták. A legmagasabb személyijövedelemadó-kulcsot a felére, 33%-ra csökkentették. Az államháztartás kiadásait nyilvánosságra hozták, hogy az emberek láthassák, mire költik pénzüket a wellingtoni elitek.
A ’80-as évek közepétől a ’90-es évek végégig a kormány tucatjával adta el a pénztemető állami vállalatokat. Az államháztartás körének 1984-ben még 88 ezer alkalmazottja volt, de 1996-ra, amikor a legkeményebb létszámcsökkentést is végrehajtották, már csak 36 ezer – ez 59%-os csökkenés.
Könnyűvé és gyorssá tették a vállalkozásalapítást. Ami szabályzókat nem töröltek el, egyenlően és következetesen alkalmaztak. Megszüntették a kötelező szakszervezeti tagságot, és megtörték a szakszervezetek uralmát a munkapiacok felett.
A Fraser Intézet gazdasági szabadsági mutatója és a Heritage Alapítvány gazdasági szabadsági rangsora szerint is az új-zélandi a világ harmadik legszabadabb gazdasága.
A drámai lépések azonnal szép eredményt hoztak. Az államháztartást kiegyensúlyozták, a pénzromlás mértéke elhanyagolhatóvá vált, a gazdasági növekedés pedig minden évben 4 és 6% közt mozgott.
A negyven éve bevezetett reformokat lényegében Új-Zéland egyik az óta hivatalban volt kormánya sem csinálta vissza, pedig az országot így vagy úgy mindegyik kormányozta már. Új-Zéland így több fontos mutató szerint is figyelemre és irigylésre méltó helyzetben van.
A Fraser Intézet gazdasági szabadsági mutatója és a Heritage Alapítvány gazdasági szabadsági rangsora szerint is az új-zélandi a világ harmadik legszabadabb gazdasága, aminek hazai összterméke ennek eredményeképpen minden évben biztos növekedést mutat.
A Heritage Alapítvány kutatása szerint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagállamai közül Új-Zélandon a legalacsonyabbak a mezőgazdasági állami támogatások, aminek köszönhetően egy virágzó és változatos mezőgazdasági ágazat bontakozott ki. A tanulmány jelenti: „a beruházásokat nagyon kevés korlátozás érinti csak, a külföldi beruházásokat pedig tevőlegesen bátorítják is.”
Új-Zélandon ma sincs 33%-nál magasabb személyi jövedelemadó-kulcs. Az általános emberi szabadság és a személyi szabadság tekintetében a Fraser Intézet az első, illetve a negyedik helyre rangsorolja az országot. A polgári és politikai szabadságjogok tekintetében Új-Zéland 97 pontot kapott az elérhető százból a Freedom House-nál, amivel szintén világelső. A sajtószabadságot vizsgáló Riporterek Határok Nélkül szerint csak nyolc országban jobb a sajtószabadság.
A Világbank évenként közzétett vállalkozási mutatója azt méri, hogy mekkora szabályozási terhet rónak az államok a vállalkozókra. Mind a vállalkozásalapítás, mind pedig a vállalkozásműködtetés egyszerűsége szempontjából Új-Zéland a világ vezetője. Egy átlagos országban háromszor-négyszer tovább tart vállalkozást alapítani, mint Új-Zélandon.
A Transparency International azt méri, hogy mennyire korrupt a közszféra a szakértők és a vállalatvezetők tapasztalatai szerint. Új-Zéland ebben is világelső: az államháztartás köre itt a legkevésbé megvesztegethető.
Ahol ennyi a szabadság, egy szocialista arra számítana, hogy Új-Zéland a kizsákmányolás pöcegödre, ahol nyomorban tengődik a nép. Ez természetesen koránt sincs így.
Alexander Gilllespie, a Waikato-i Egyetem tanára a New Zealand Herald-ban írja, hogy hazája megannyi további tekintetben is kiemelkedő, de sok másban is legalább átlagos:
„A The Economist jelentése szerint csak Svédországban férnek hozzá többen az internethez, mint nálunk. Versenyképességünk a 19. a világon, az innovációs indexen a 25.-ről a 26. helyre csúsztunk vissza.
Békében, biztonságban és rendben, a nemzetközi konfliktusokban való részvétel és a militarizáció mértékében Izland után mi vagyunk a másodikak.
A demokráciaindexen pedig csak olyan országok előznek meg minket, mint Norvégia, Izland és Svédország, ami olyan szempontokat mérlegel, mint a külföldi hatalmak befolyása, illetve a választások szabadsága és tisztasága.
Boldogságunk zavartalan, a világ nyolcadik legvidámabb népe vagyunk.”
Új-Zélandon semmi akadálya az otthontanításnak, minimális regisztrációs követelménynek kell csak megfelelni. A népszerűsége nőttön nő. A szülők követhetik a nemzeti alaptantervet, de bármilyen alternatív tantervet is.
Ahol ennyi a szabadság, egy szocialista arra számítana, hogy Új-Zéland a kizsákmányolás pöcegödre, ahol nyomorban tengődik a nép, de ez természetesen koránt sincs így. Aki kicsit is érti a közgazdaságtant és az emberi természetet, előre is láthatja a szabadság gyümölcseit. A Nemzetközi Valutaalap jelentése szerint Új-Zéland egy főre eső hazai összterméke a világon a 22. legmagasabb, a Legatum Intézet szerint pedig a világ 10. leggazdagabb országa.
Ha valakit érdekel a gazdagok és szegények közti jövedelemkülönbség, boldog lehet Új-Zélanddal, ami ebben a vonatkozásban is jól teljesít. Bármily buta mérőszám is a Gini-koefficiens, mégis a jövedelemegyenlőtlenség legelterjedtebb mutatója. A világátlag 0,74, a legjobb az Egyesült Államoké 0,48-dal – Új-Zélandon 0,672, de a Világbank számításai szerint az adóztatást és az újraelosztást megelőzően 0,455.
Jacinda Ardern-t, az ország munkáspárti miniszerelnökét külföldön baloldalibbnak tartják, mint ahogy otthon tényleg kormányoz. Bár tényleg sokkal jobban hajlik az állami költekezésre, mint az ellenzéke, mégis ellenállt az új vagyon- és tőkejövedelem-adók bevezetésének, amivel sok progresszív haragját vívta ki. A christchurch-i lövöldözés után még ünnepelték a szólásszabadság és a fegyverviselés korlátozása miatt.
Arkansasból költözött Új-Zélandra egy üzletember barátom, Emile Phaneuf. Őt kifejezetten a gazdasági és a személyi szabadság vonzotta. Arról számolt be, hogy az ország beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de a lakásügyi szabályozásuk borzalmas.
Új-Zéland csak egy annak számos példája közül, hogy amit a szocializmus lerombol, azt a kapitalizmus újjáépíti.
2018-ban az Ardern-kormány a legtöbb külföldinek megtiltotta a lakásvásárlást. A lakáskiadókat szabályzók miriádjai kötik a lakbéremelési tilalomtól a széles sávú internet-hozzáférés biztosításának előírásáig. A lakáspiacon továbbra is égető szükség volna arra a liberalizációra, ami egyszer már feltámasztotta a hasonlóképp agyonszabályozott egész népgazdaságot.
Venezuela a másik véglet. A szabadság minden mércéjén utolsó vagy majdnem utolsó. Az eredmény? Nyomor, éhezés, elszegényedés és zsarnokság. Az egyirányú emberáramlás mindent elmond. A szocializmus a kudarc és az emberi tragédia története újra és újra.
Új-Zéland csak egy annak számos példája közül, hogy amit a szocializmus lerombol, azt a kapitalizmus újjáépíti. Ludwig Erhard alatt mutatott ilyen látványos javulást Németország a második világháború után.
Az írott történelemben nem találunk egyetlen esetet sem, amikor a kapitalizmus okozott volna katasztrófát, és azt a szocializmus hozta volna helyre. Egyet sem. Venezuelának, Kubának és Kaliforniának is azt kellene tennie, amit Új-Zéland tett, hogy magára találjon.
A tanulság? Montesquieu 1748-as szavaival: „Az országok nem annyira virágoznak, amennyire földjüket művelik, hanem amennyire szabadok.”
Írta: Lawrence W. Reed
