A világ előtt álló közgazdasági probléma szemantikai. A „szabályozás” ugyanis nem feltétlenül jelent „állami szabályozást.” Úgy látszik, mintha elkerülné figyelmünket, hogy van az állami szabályozásnak egy alternatívája, ti. a piaci erők általi szabályozás. Ez azért nagy baj, mert így eljutunk odáig, hogy elfogadjuk az államnak a gazdaságban való buherálását, ami nélkül sokkal jobban járnánk.
Kívánjuk a szabályozás eredményeit – a piacok működésének szabályszerűségét és előre jelezhetőségét, az áruk és szolgáltatások megfelelő minőségét és megfizethető árát –, és közben azt hisszük, hogy az állami szabályozás az egyetlen módszer, ami ezt az eredményt képes elérni. Szükségtelen, önfejű és általában kontraproduktív előírások és korlátozások szakmányait nyeljük emiatt.
Az állami azonban nem kizárólagos módja a szabályozásnak.
Szabályozni valamit azt jelenti, hogy szabályszerűvé és rendezetté tesszük, egy mércéhez kötjük, egy elvnek rendeljük alá működését, ahogy egy termosztát szabályozza a hőmérsékletet egy épületben. A piaci erők folytonosan ezt teszik, midőn a versengő vállalkozások felkínálják a fogyasztóknak, amiről remélik, hogy ők majd értékelni fogják azt, aztán a fogyasztók választanak a választékból, a versengő vállalkozások pedig reagálnak a fogyasztói döntésekre. Így szabályoz a piac.
A piac szabályozza az árakat
A piaci szabályozás olyan természetes és szerves jelensége a gazdaságnak, hogy észre se vesszük, akárcsak a hal a vizet, amiben úszik. A piac szabályozza az árakat. Egészséges iparágakban a piaci erők az árak egyetlen szabályzói. A közgazdasági tankönyvekben általában szerepel is, hogy amint az állam elkezdi szabályozni az árakat, azonnal többletek vagy hiányok alakulnak ki. Azok a feltételek, amelyeket egyes eladók kínálnak vevőiknek rászorítják a többi eladót arra, hogy milyen feltételekkel kínálhatnak eladásra valamit a piacon, amennyiben valós reménnyel szeretnék értékesíteni termékeiket.
Ha az otthonom közelében levő szupermarket csak két dollárt kér egy pirospaprikáért, akkor a kisbolt már nem fog tudni sokkal többet kérni érte, ha szeretne pirospaprikát eladni, ahogy egyetlen más élelmiszerüzlet sem. Mindegyik nagyjából hasonló árat fog szabni. Van tehát egy erős szabályossága a pirospaprika árának minden időben és helyen. A szabályozás az által történik meg, hogy minden eladó válaszol valahogy a fogyasztók és a versenytársak cselekedeteire.
A piac szabályozza a minőséget
Ugyanez áll a minőségre is. A feleségem nem fog olyan pirospaprikát venni, ami nem friss, és abban a boltban fogja megvenni az árut, ahol megítélése szerint a legjobb pirospaprikát adják el neki. A boltos lehet, hogy szeretné eladni a múlt heti portékáját, ami már egy hete aszalódik a polcán, de az olyan fogyasztók, mint a feleségem, ahogy minden önérdekkövető másik piaci szereplő is – nem kivéve a versenytársait sem – nem hagyja ezt neki. A vevők és a versenytársak döntései rászorítják az eladókat arra, hogy milyen minőségű árut kínálhatnak – tehát piaci erők szabályozzák a minőséget –, mert a fogyasztó más üzletbe is mehet, ha ott jobbnak találja a termékeket. Kompetitív piacokon az eladók nem tehetik meg a vevőkkel, hogy kitoljanak velük, mert kénytelenek elfogadható szinten tartani a minőséget, még akkor is, ha nem tetszik nekik. Így működik a piaci minőségbiztosítás.
Az állami szabályozás eltéríti a piaci szabályozást
A piaci erők általi szabályozás gyengül, ha a piac szabadsága sérül. Képzeljük el, milyen lenne, ha egy élelmiszerboltnak egyedárussága, monopóliuma lenne a pirospaprikára! Az ilyen versenytárs nélküli üzlet olyan árat szabna, amilyet csak akarna, és még mindig el tudná adni az áruját, akármilyen minőségű is az. A vevőknek nem volna kihez fordulniuk, ha nem tetszik nekik.
Ugyanez történne, ha volnának ugyan versengő élelmiszerüzletek, de az állam korlátozná a pirospaprika behozatalát. Ebben az esetben a honi termelőkre nehezedő nyomás, hogy tartsák magasan a termékminőséget, és alacsonyan a fogyasztói árakat, csökkenne, tehát így is az árak emelkednének, és a minőség romlana. Az árak és a minőség szabályozása tehát valójában lazul, ha nem piaci erők szabályoznak, hanem az állam.
A kereskedelem szabadsága által a piaci erők szorosan kordában tartják az eladók és a vevők magatartását. Ahol mindenki szabad arra, hogy pirospaprikát áruljon, és a vevők is szabadok arra, hogy megválasszák, hol vesznek pirospaprikát, az árak és a minőség is keményen szabályozott. Ez jó a fogyasztónak, és ez az előny olvad el, amikor a piac szabadsága csorbul, és egyre kötöttebbé válik.
Van tehát egy paradoxonunk: minél szabályozottabb a piac, annál kevésbé szabályozott – azaz: minél többet szabályozza a piacot az állam, annál kevésbé szabályozza azt az eladók és a vevők vetélkedő viselkedése.
Sosem a szabályozottság és a szabályozatlanság között kell tehát választanunk. A szabályozás módja között választhatunk. Választhatjuk az állami szabályzást és a piaci erők általi szabályozást. Az előbbi korlátok közé szorítja a döntési szabadságunkat, az utóbbi kiterjeszti azt és annak gyakorlását.
Szabályozatlan piac nem létezik. Ha a piac szabad, akkor a piaci szereplők döntéseikkel és viselkedésükkel szorosan szabályozzák azt. Minden egyes döntés és tett hatással van mindenki más tetteire, és ezáltal mintázatszerűvé válik a piaci magatartás, ami többé-kevésbé még előre is jelezhető, legalábbis ésszerű korlátok között.
Az állami szabályozás nem az egyetlen formája a szabályozásnak, hiszen a piaci erők is szabályoznak. Ezt felismerve és másokat is ráébresztve erre nagyobb gazdasági szabadságot élvezhetünk mindnyájan, és szabályozottabb, kiegyensúlyozottabb gazdasági viszonyok között élhetünk.
Ha a szabályozás fogalmát nem korlátozzuk az állami szabályozásra, hanem elismerjük a piaci szabályozást is szabályozásnak, akkor fel kell tegyük a kérdést: melyik működik jobban? A piaci szabályozás jobb, de ez egy másik érvelés tárgya már. Az első lépés, hogy megértsük: a piaci erők is szabályozzák a piaci szereplők viselkedését.
Írta: Howard Baetjer
Eredetileg megjelent: fee.org
