Egészségügyi ellátás. Oktatás. Egyebek mellett ezeket a szolgáltatásokat tartják általában olyan fontosnak, hogy a legtöbb mai állam nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy olyan embereknek is nyújtsa azokat, akik jövedelme alacsony. Természetesen őrültség volna kétségbe vonni e javak fontosságát.
Egy 2016-os felmérésében az indianapolisi Indiana Egyetem-Purdue Egyetem azt mérte meg, hogy milyen a közbizalom a gazdagok adakozása iránt. Azt kérték az emberektől, hogy válasszák ki azokat a közpolitikai ügyeket, amelyek a legfontosabbak számukra. A két első helyezett az egészségügy és az oktatás lett.
Ugyanakkor: tényleg az államosítás az egyetlen vagy a legjobb módja annak, hogy ezeket a szolgáltatásokhoz a szegények hozzáférése biztosított legyen? Vannak alternatívái? Mi van a jótékonysággal? Felválthatja az adakozás az adóztatást? Igen – mégpedig komoly előnyök mellett.
Négy fő oka van annak, hogy miért van ez így: morális, politikai, pénzügyi és lélektani.
Kezdjük az erkölcsökkel!
Mi a nagy különbség az adók és az adományok között? Nos, elővenni valaki pénztárcáját és egy oktatást vagy egészségügyi ellátást nyújtó nem-állami szervezetnek adakozni belőle egészen más, mint kifordítani a zsebeinket az adószedők és az adóellenőrök előtt, akik azzal fenyegetnek minket, hogy „ha nem fizeted az adóidat, börtönbe kerülsz.” Van egy alapvető erkölcsi különbség a kényszerített és az önkéntes cselekvés értéke között. Az adóztatás kényszer. Az adakozás jóakarat.
Tényleg, azok a gazdag országok, amelyekben erős a jóléti állam és ezért magasak az adók, általában nem igazán nagylelkűek. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adatai szerint Franciaországban a legmagasabb a hazai össztermékhez viszonyított adóterhelés – 46,2% –, amit Dánia követ 46%-kal és Belgium 44,6%-kal.
Amikor azonban vetünk egy pillantást a Jótékonysági Segélyező Alapítvány adakozási mutatójára, akkor azt látjuk, hogy nagylelkűségben Franciaország a 72., Dánia a 24. és Belgium a 39. helyezett. Ezzel szemben, például, Írországban az adóterhelés a hazai össztermékhez viszonyítva csak 22,8%-os, az Amerikai Egyesült Államokban pedig ez az arány 27,1%. Ezek az országok az adakozási mutató szerinti világrangsorban az ötödik, illetve a negyedik helyezettek. Nem érdekes?
Folytassuk a politikával!
Roppant kockázatot rejt magában az állam hatalmának kiterjesztése, még akkor is, ha olyan területekről beszélünk, ami olyan fontos, mint az egészségügyi ellátás és az oktatás.
A közoktatás kitárja a kapukat a kulturális hegemónia kikényszerítésére a gyerekek idomításán keresztül. Ha az oktatási szolgáltatásokat az államtól független intézmények nyújtják, amik adományokból tartják fenn magukat, azokat jóval nehezebb irányítani.
Amikor azonban az oktatás központosítva az állam kezében van, és adókból az működteti, akkor az egy ideológiai apparátussá válik, ami Antonio Gramsci és Louis Althusser álmainak beteljesülése.
Amint az államháztartás körébe kerül az egészségügyi ellátás, az élet az államhatalom mérlegelésének vettetik alá, amit Michel Foucault és Giorgio Agamben biohatalomnak és biopolitikának nevezett el: maga az élet válik a hatalmi megfontolások tárgyává. Ennek eredményeképpen az egyének azt tapasztalják, hogy nem lesz többé gátja a magánéletükbe való állami beavatkozásoknak. A kormányzat hatalmat szerez arra, hogy előírja, hogy mit együnk és igyunk, hogyan és hogyan ne vezessünk, és így tovább.
Ebből következik a pénzügyi érv
Kezdjük egy merész állítással: az adományokból működő magánközegek általában hatékonyabbak az adókból működő állami közegeknél, tehát vagy olcsóbbak, vagy jobb a költség-haszon profiljuk.
Például, nálunk, Brazíliában vannak állami és magánegyetemeink is. Kutatások bizonyítják, hogy a magánegyetemeken a költségek 60%-kal alacsonyabbak, mint az állami egyetemeken. Szegény országok kevesebb pénzből is többre mennének talán, ha a magángazdaságba fektetnének be, és elgondolkodnának azon, miképp tudnák ösztönözni a több adakozást ahelyett, hogy az embereket arra szorítanák, hogy támaszkodjanak az adóbevételekből működtetett közszolgáltatásokra.
Ha az állam kevesebbet követelne kényszerrel, az emberek többet adakoznának önként.
A már említett 2016-os indianai felmérés azt kérdezte a gazdag emberektől, hogy mit tennének a vagyonukkal, ha az adóterhelésük megszűnne. Mit gondolnak, mit válaszoltak? Tizenhét százalékuk jelezte, hogy megnövelnék az adakozásra szánt keretüket, hat százalékuk pedig azt jelezte, hogy különösen nagymértékben növelnék meg azt. (72%-uk nem változtatna rajta, és csak 5%-uk csökkentené azt.) 2013-ban az adatok még inkább az adakozás előnyben részesítését mutatták: csak 47% hagyta volna változatlanul adakozását, 31% növelte volna és 18% növelte volna nagymértékében.
Ezt – ti., hogy a gazdagok többet adakoznának, és kevesebbel is többre mennénk az államháztartás köre helyett a magángazdaságba fektetett pénzből – megfontolva miért nem hisszük már el, hogy az adakozás egy pénzügyileg is keresztülvihető alternatíva? Ahogy egy híres politikus kampányszlogenje mondta: „Yes, we can!” (a.m. „Meg tudjuk csinálni!” – ez volt Barack Obama 2008-as jelmondata – a ford.)
Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön a lélektan!
Több szociálpszichológus is, köztük Elizabeth Dunn, amellett érvel, hogy az emberek, akik jótékonysági szervezeteknek adakoznak, boldogabbak azoknál, akik ezt nem teszik. Láthatjuk tovább, hogy azok, akik adakoznak, valós kötődést éreznek azok iránt, akiket támogatnak, mert könnyen el tudják képzelni, hogy milyen változást hoznak azok életébe, akiknek segítenek.
Például az UNICEF, ami egy olyan nagy és kiterjedt jótékonysági szervezet – már-már egy államra hasonlít! –, hogy szinte elképzelhetetlen, miképp lehetséges, hogy kicsi adományaink hatással lesznek valakire. Mi van? Az érzelmi haszon elenyészik, ha az emberek az UNICEF-nek adakoznak – most képzeljük el, hogy mi a helyzet az állam esetében! Ez arra enged következtetni, hogy bár az adakozás magában jó cselekedet, de nem elég. Szükségünk van arra, hogy el tudjuk képzelni azt, hogy mi lesz a pénzünkkel és a pénzünkből.
Az indianai felmérés is megerősíti ezt az állítást. Az adakozók indítékainak vizsgálatából kiderült, hogy ők három fő indokkal adakoztak: (1) hittek a szervezet küldetésében (54%), (2) elhitték, hogy adományuk hasznos lehet (44%), és (3) saját megelégedésüket, örömüket vagy beteljesülésüket keresték az adakozásban (38%).
A tanulmány azt is kimutatta, hogy az emberek leginkább egyénekben és a nonprofit szervezetekben bíznak leginkább (87, illetve 86% válaszolt úgy, hogy ennek van vagy nagy a jelentősége), hogy ezek képesek szociális vagy globális problémák megoldására. Sokan nyilatkoztak úgy, hogy alig vagy egyáltalán nem bíznak a törvényhozásban (58%), a végrehajtó hatalmi ágban (46%) és a helyhatóságokban (41%).
Mondhatná valaki, hogy módot kéne találni az adóztatás hatásainak feltárására, és az államot is jobbá kéne tenni a közszolgáltatások nyújtásában. Azonban még hibái esetleges kijavítása mellett is ott maradnak az erkölcsi aggályok. Tényleg kényszer alatt kell cselekednünk? Ha pedig valaki azt hiszi, hogy az adókat önként fizetjük meg, mi van a politikai problémával? Tényleg szélesre kell tárnunk a kaput a tolakodás előtt? Még ha az adóztatás pártolói megtagadják az igazság elismerését, ezek a kérdések megnyugtató válaszok nélkül maradnak.
Végül
Általában úgy gondolunk mások segítésére, hogy az mindenkinek kötelessége. Az is. Amíg azonban úgy tekintünk erre, hogy ez egy törvényi kötelezettség, ami az adóterhelésben testesül meg, addig képtelenek maradunk arra, hogy jelentőségteljes kapcsolatokat alakítsunk ki emberek között, miáltal képtelenek maradunk arra is, hogy kezdjünk valamit azokkal a problémákkal, amelyek ma kihívás elé állítanak minket, nevezetesen, hogy miként lehet oktatást és egészségügyi ellátást biztosítani az embereknek a szegény országokban.
Ha többet és jobbat akarunk tenni, akkor fel kell hagynunk azzal, hogy az államot és az adóztatást tekintjük az egyetlen módszernek ahhoz, hogy a társadalomban bármi is történjék.
Írta: Jean Vilbert
