Az utóbbi években több előadást tartottam középiskolásoknak és egyetemistáknak a gazdasági szabadság fontosságáról és a szocializmus visszatérő veszélyéről, amit jól példáz Venezuela közelmúltbeli összeomlása. Azt a problémát tapasztaltam, hogy napjaink fiataljainak már nincsenek személyes emlékeik a hidegháborúról, nem is beszélve a keleti blokk országainak társadalmi és gazdasági rendszereiről. Gyanítom továbbá, hogy az iskolai tananyagban is jócskán alábecsülik vagy figyelmen kívül is hagyják ennek jelentőségét. Röviden írtam ezért egy bevezetőt a szocialista gazdaságokról, amit saját tapasztalataimmal illusztrálok, milyen is volt a kommunizmusban felnőni. Remélem, olvassák majd az ezredforduló gyermekei, akik oly gyakran vonzódnak letűnt korok bukott eszméihez.
Gyerekkoromat a kommunista Csehszlovákiában töltöttem. Emlékszem egy telekre, ahol hosszú évekig építkeztek. Egy közegészségügyi intézménynek, egy klinikának kellett volna megépülnie, de a kicsi és csúf szögletes épület munkálatai lassan és akadozva haladtak. A szerkezet egyes részei már estek szét, amikor más részei még építés alatt álltak.
Nemrég hazalátogattam Szlovákiába. Egyik nap, amikor áthajtottam a fővároson, Pozsonyon, egy vadonatúj külvárost fedeztem fel, ami egy olyan domboldalt borított be, ami két évvel azelőtt még kopár volt. A korszerű és szép házak gombamód nőttek ki a földből, kitűnő utak kötötték össze őket és egy nagy szupermarketet. Családok százainak biztosított otthont, elvonultságot és biztonságot.
Miként volt lehetséges, hogy egy magánvállalat megtervezzen, megépítsen és értékesítsen egy egész városrészt kevesebb mint két év alatt, de a kommunista központi tervezőnek nem sikerült egyetlen kicsiny épülettel elkészülni egy egész évtizedig?
A válasz javarészt az “ösztönzőkben” keresendő. A vállalat, ami egy egész külvárost épített Szlovákiában, nem emberszeretetből tett így, hanem azért, mert a tulajdonosai (részvényesei, vagyis tőkései) hasznot akartak hajtani. Ahogy Adam Smith, a közgazdaságtan alapító atyja írta 1776-ban: “Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt.”
Egy rendesen működő piacon ritka, hogy csak egy vállalat kínál egy bizonyos árut vagy szolgáltatást. Az emberek, akik megvették a házakat abban a külvárosban, amit láttam, nem voltak kötelesek ott házat venni. Vásárolhattak volna más házakat, más építőktől, más városrészekben, más árakon. Más szavakkal: a verseny az, ami arra kényszeríti a tőkéseket, hogy jobb és olcsóbb termékekkel álljanak elő - ez pedig egy olyan folyamat, ami mindnyájunk javára válik.
A kommunisták ellenezték mind a hasznot, mind pedig a versenyt. A nyereségűzést haszontalannak és erkölcstelennek tartották. Nézetük szerint a tőkések nem dolgoztak a szó szoros értelmében. Az igazi munkát - a hidak építését, a földek felszántását - szerintük a munkások végezték, a tőkések csak egyszerűen zsebre vágták a vállalat nyereségét, miután a munkásokat kifizették. Más szóval a kommunisták azt hitték, hogy a tőkés osztály kizsákmányolja a munkásosztályt - és ez összeegyeztethetetlen az osztály nélküli és egyenlőségelvű társadalom kommunista céljával.
A tőkések azonban sem nem haszontalanok, sem nem erkölcstelenek. Például, a tőkések sokszor fektetnek be új műszaki megoldásokba. Az olyan vállalatok, amelyek forradalmasították a mindennapi életünket - mint az Apple vagy a Microsoft - eredeti tőkéje magánbefektetőktől származik. Mivel saját pénzük forog kockán, a tőkések általában sokkal jobbak a jó befektetési lehetőségek felismerésében, mint az állami hivatalnokok. Ezért a kapitalista piacgazdaságok és nem a kommunista parancsgazdaságok a műszaki újítás és haladás vezetői.
Túl azon, hogy új műszaki megoldásokba fektetnek be és új cégeket alapítanak, a tőkések az áruk és szolgáltatások elképesztő választékát kínálják fel a fogyasztóknak, emberek milliárdjainak teremtenek munkalehetőséget és több ezer milliárd dollár adót fizetnek. Természetesen, minden befektetésben van bizonyos kockázat. A tőkések nagy nyereséget könyvelhetnek el, ha okosan fektetnek be, de amikor rosszul döntenek, gyakran teljesen tönkre mennek pénzügyileg.
Sajnos, a kommunisták nem osztották ezeket a nézeteket, és betiltották a magánbefektetést, a magántulajdont, a kockázatvállalást és a nyereségűzést. Államosították az összes nagy magánvállalkozást - cipőgyárakat, acélkohókat -, de a kis magánvállalkozások nagy részét is - vegyesboltokat és családi gazdaságokat. A kifosztott tulajdonosok csak ritkán részesültek bármiféle kompenzációban. Mindenkiből munkás lett, és mindenki az államnak dolgozott.
Annak érdekében, hogy elkerüljék a jövedelemegyenlőtlenségek kialakulását, mindenkit többé-kevésbé egyenlően fizettek. Ez egy súlyos hibának bizonyult. Mivel az emberek nem tudtak többet keresni ha keményebben dolgoztak, egyre kevesebben dolgoztak szorgalmasan. A kommunisták propagandával próbálták a munkaerőt motiválni. Erős és eltökélt munkásokat ábrázoló plakátok tűntek fel mindenütt a szovjet birodalomban. Keményen dolgozó bányászokról és földművesekről szóló filmeknek kellett volna szocialista lelkesedésre nevelnie az embereket.
A propaganda egyedül azonban nem tudta a kommunista munkások termelékenységét a nyugati szintre emelni. A munkaerő ösztökélésére a kommunista rezsimek ezért terrorhoz folyamodtak. Néha olyan munkásokat ítéltek el és végeztek ki szabotázsért, akik csak egy kicsit lazítottak a munkahelyükön. Gyakrabban kerültek azonban a gulágokra, kényszermunka-tárborokba. A hatóságok olykor szándékosan teljesen ártatlan embereket tartóztattak le és büntettek meg. A kommunisták azt hitték, hogy az önkényes terror fokozza majd az emberek termelékenységét.
A Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában és más kommunista országokban emberek tízmillióit zárták munkatáborokba, ahol az élet- és munkakörülmények embertelensége miatt milliók hullottak el. Nagybátyámat egy földalatti ellenzéki mozgalom támogatásával vádolták meg, és elhurcolták uránt bányászni a szovjet atomprogramhoz. Mindenféle sugárvédelem nélkül dolgoztatták, rákban halt meg.
Az 1980-as évek végére a kommunista rezsimek elvesztették forradalmi hevületüket. Ahogy a terror és a félelem alábbhagyott, a termelékenység is tovább csökkent. A ‘80-as évek végére egy átlagos nyugat-európai ipari munkás nyolcszor termelékenyebb volt lengyel társánál. Egy lengyel munkás tehát ugyanannyi idő alatt és ugyanannyi erőforrás birtokában egy dollárnyi értéket termelt, míg egy nyugat-európai munkás nyolc dollárnyit.
Ahogy a profitmotívumot, a nyereségösztönzőt propagandára és terrorra cserélték, a kommunisták úgy helyettesítették a versenyt monopol termeléssel. Kapitalizmusban a vállalatok versenyeznek a fogyasztókért az árak csökkentésével és a minőség emelésével. Így ma egy tizenéves válogathat a Diesel, a Guess, a Calvin Klein, a Levi’s és más márkák farmerei közül.
A kommunisták úgy gondolták, hogy az ilyen verseny pazarló és ésszerűtlen. Helyette a kommunista országokban egy-egy monopolista gyártotta az autókat, a mosógépeket és a többi árut. A bajok hamarosan fel is ütötték a fejüket. Mivel a termelőknek nem kellett versenyezniük senkivel, semmi sem ösztönözte őket arra, hogy javítsanak termékeik minőségén. Hasonlítsunk össze nyugat- és kelet-német termékeket: a BMW 850-est és a Trabantot. Mindkettőt 1989-ben gyártották.
A kommunista termelőket egyedárusítási jog védte a honi versenytől, csillagászati importvámok vagy teljes behozatali tilalom pedig a külföldi konkurenciától. Volt tehát egy foglyul ejtett fogyasztói bázisuk. A Trabant gyártójának nem kellett aggódnia, hogy elveszti vevőit, hiszen azoknak nem volt lehetőségük mást választani.
Nemkülönben a Trabant gyár dolgozói ugyanazt a fizetést kapták, függetlenül attól, hogy hány autót gyártottak. Ennek következtében sokkal kevesebbet termeltek, mint amennyire igény lett volna. Kelet-Németország lakóinak hát éveket, olykor évtizedeket kellett várniuk arra, hogy vehessenek egyet. A legtöbb fogyasztási cikkből is folyton hiány volt. Hívságnak számítottak még az olyan egyszerű dolgok is, mint a cukor. A véget nem érő sorban állások a mindennapi élet részévé váltak.
A kapitalizmusban az áruhiányok gyakorlatilag elkerülhetők az árak változása miatt. Egyes árak, mint az egyes globálisan kereskedett valutákéi, másodpercenként változnak. Mások sokkal lassabban. Ha hiány van eperből, például, akkor az ára emelkedik. Ennek következtében, hogy kevesebben tudnak epret vásárolni, míg azok, akik jobban vágynak rá, hajlandóak lesznek megfizetni a magasabb árakat, és mindig találnak is maguknak.
Az árváltozások fontos jelzések a tőkések számára. Ők ugyanis a nyereségesebb vállalkozásokba fektetnek inkább. Ha valaminek az ára emelkedik, akkor tudják, abból nem termelnek eleget, s jönnek, több tőkét fektetnek be a nagyobb haszon reményében, s így a termelés bővül. A gazdaság egésze így egy “egyensúly” felé tart, ahol a tőke úgy oszlik el, ahogy szükség van rá.
Az árak fontos jelzések, de honnan valók? Egy piacgazdaságban senki sem határozza meg az árakat. Azok a piacon spontán módon alakulnak ki. Minden alkalommal, amikor egy csésze kávét veszek munkába menet, valamicskét emelek a kávébab árán. Minden alkalommal, amikor késésben vagyok, és nem érek rá kávézni, csökkentem az árat egy picit. Ha mindenki megszűnne kávézni, piaca összeomlana.
A kommunisták betiltották a profitot, a kapitalistákat, a versenyt, a szabad kereskedelmet és a legtöbb - ha nem az összes - magántulajdont. Tehát mindent, ami szükséges ahhoz, hogy pontos árak alakuljanak ki. Árucikkek tízmillióinak az árát állami hivatalnokok állapították meg évente vagy néhány évente a traktorokétól a kenyérszeletig. Mivel sosem tudták megjósolni, hogy mennyi kenyeret fognak sütni (mekkora lenne a kínálat), és mennyit vennének meg (mekkora lenne a kereslet), a bürokraták majdnem mindig téves árat állapítottak meg.
Az ármegállapítás csak rontott az amúgy is alacsony termelékenységen. Ha a liszt árát túl magasra emelték, a pékségek túl kevés kenyeret sütöttek, és a kenyér teljesen eltűnt a boltok polcairól. Ha a liszt árát túl alacsonyan állapították meg, akkor meg túl sok kenyeret sütöttek, és csak rájuk száradt. Más szóval: a kommunista gazdaságok hatékonytalanok voltak.
A dolgokat komplikálandó, a kommunisták néha szándékosan félreáraztak egyes árucikkeket. A hús árát például évről évre túl alacsonyan tartották politikai megfontolásból. Az alacsony árak a hozzáférhetőség érzetét keltették. A kommunista vezetők aztán külföldi útjaikon azzal dicsekedhettek, hogy a szovjet birodalomban a munkások több húst vehetnek, mint nyugati társaik. A valóságban a boltok gyakran üresek voltak. Ennek következtében a pénznek korlátolt haszna volt csak. A hiányok kikerülésére sok ember árukkal és szívességekkel (vagy szolgáltatásokkal) kereskedett barterben.
A kommunizmusban az állam volt minden termelő üzem tulajdonosa: gyáraké, műhelyeké és gazdaságoké. Ahhoz, hogy legyen mivel kereskedniük egymás közt, az embereknek először lopniuk kellett az államtól. A hentes húst lopott, és zöldségekre cserélte a zöldségesnél. A módszer hatékonytalan volt, és erkölcsileg is romboló hatású. A hazudozás és a lopás széleskörűvé vált, és az emberek közt megszűnt a bizalom. Ahelyett, hogy az emberek közötti testvériséget ápolta volna, a kommunizmus mindenkit mindenki iránt gyanakvóvá és bosszússá tett.
Természetesen, nem mindenkit érintettek egyenlőképpen az áruhiányok. Az állami vezetők és családjaik általában mentesültek a kommunizmus napi viszontagságai alól, mert hozzáférésük volt különleges boltokhoz, iskolákhoz és kórházakhoz. A kommunizmus bár egy olyan mozgalomként kezdődött, aminek elvben a nagyobb egyenlőséget kellett volna szolgálnia, de a valóságban ezzel szemben csak visszatérés volt a feudalizmushoz. Miként a hűbéri társadalmakban, úgy a kommunistákban is volt egy arisztokrácia, amit a kommunista párt tagjai alkottak. Miként a hűbéri társadalmakban, úgy a kommunistákban is volt egy széles jobbágyi réteg, ami csak korlátozott jogokkal bírt, vagy egyáltalán nem is voltak jogai. A társadalmi mobilitás csekély volt. Miként a hűbéri társadalmakat, úgy a kommunistákat is csak a nyers erő tartotta össze.
Utóirat:
Néha megkérdezik tőlem, miképp maradhatott fenn a kommunizmus olyan sokáig, ha ilyen hatékonytalan volt. Ezt részben megmagyarázza a nyers erő alkalmazása, amivel a kommunisták a hatalomban tartották magukat. Részben továbbá magyarázza a csempészet. A csempészek tevékenysége által a gazdaság némileg gördülékenyebben működött. Amikor ugyanis, például, egy kommunista cipőgyár kifogyott a ragasztóból, a gyárigazgató felhívta a kapcsolatát a “földalatti” vagy “árnyékgazdaságban.” Ez pedig szerzett ragasztót vagy úgy, hogy kicsempészte azt a ragasztógyárból, vagy úgy, hogy becsempészte külföldről. A csempészet persze törvénybe ütközött, de még mindig előnyösebb volt, mint az állami hivatalokkal vesződni, ami évekbe telt. Így hát a kommunizmus tartóssága az áruk és szívességek (szolgáltatások) egy kvázi-piaca kialakulásának köszönhető.
A cikk eredetileg a HumanProgress oldalán jelent meg.
