Mi lenne a megfelelő módja az állam finanszírozásának egy szabad társadalomban? Ezt a kérdést azzal az objektivista alapelvvel összefüggésben szokták feltenni, amely szerint az állam egy szabad társadalomban csakis olyanokkal szemben alkalmazhat fizikai erőszakot akik erőszakot kezdeményeznek, és velük szemben is kizárólag eltántorítás céljából. Mivel az adószedés erőszak kezdeményezésén alapul, a következő kérdés vetül fel: hogyan finanszírozná a kormány a helyénvaló feladatait egy szabad társadalomban?
Egy szabad társadalomban az adózás - vagy hogy egészen pontosan fogalmazzunk: a kormány szolgáltatásaiért való fizetség - önkéntes lenne. Mivel az állam helyénvaló szolgáltatásaira - a rendőrségre, fegyveres erőkre, bíróságokra - az állampolgároknak bizonyíthatóan szükségük van, és az egyéni érdekeikre közvetlen hatással vannak, az állampolgárok hajlandók lesznek (illetve hajlandónak kell lenniük) ezekért a szolgáltatásokért fizetni, ugyanúgy ahogy biztosítást is hajlandók fizetni. A kérdés, hogy hogyan valósítsuk meg a kormány önkéntes alapon megvalósuló finanszírozását, vagyis a legjobb módját az alapelv gyakorlati megvalósításnak, rendkívül komplex, a jogfilozófia területéhez tartozik. A politikai filozófia feladata csupán az, hogy bemutassa az alapelvet és hogy demonstrálja annak praktikusságát. Az alapelv gyakorlatba ültetésének specifikus módjáról való döntés túlságosan korai lenne még, mivel az alapelv csakis egy teljesen szabad társadalomban lenne megvalósítható, egy olyan társadalomban, amelyben a kormány alkotmányosan a megfelelő, alapvető feladataira van korlátozva.
Számos módja létezik a kormány önkéntes alapon megvalósuló finanszírozásának. Az állami szerencsejáték egy lehetséges módszer, amelyet már néhány európai országban alkalmaztak. De léteznek más módszerek is. Pusztán illusztráció végett vegyük a következő lehetőséget. Az egyik legfontosabb szolgáltatás amelyet csak az állam képes biztosítani az az egyének közötti szerződésszerű megállapodások védelme. Tételezzük fel, hogy az állam kizárólag azokat a szerződéseket védené meg, illetve ismerné el hitelesnek és hatályosnak, amelyeket biztosítottak egy az állam számára fizetett prémium ellenében, amelynek mértéke a szerződés tárgyát képező összegnek egy fix százaléka lenne, amelyet a törvény szabályozna. Ennek a biztosításnak a megfizetése nem lenne kötelező, nem kapna semmilyen büntetést az aki nem biztosítja a szerződéseit - továbbra is lehetne szóbeli megállapodásokat vagy biztosítás nélküli szerződéseket kötni, amennyiben a felek úgy kívánják. Az egyedüli következmény az lenne, hogy az adott megállapodások és szerződések jogilag nem bírnának kényszerítő erővel, vagyis amennyiben a szerződést megszegik a károsult nem lenne jogosult a bírósághoz fordulni. Minden pénzügyi tranzakció szerződéses megállapodáson alapszik. Egy pénzügyi tranzakció egy olyan csere amelynek során egy adott idő eltelik a pénz átutalása és a termék vagy szolgáltatás elfogadása között. Egy komplex ipari társadalomban a gazdasági tranzakciók többsége ebben a formában valósul meg. A pénzügyi tranzakciók óriási hálózatának csupán egy elenyésző része köt ki a bíróságokon, viszont az egész hálózat a bíróságoknak köszönheti meglétét, és azonnal összeomlana a bíróságok védelme nélkül. Ez egy olyan állami szolgáltatás amire az embereknek szüksége van, amit használnak, amire számítanak, és amelyért érdemes fizetniük. A jelen helyzetben azonban ezt a szolgáltatást nagyvonalúan biztosítja az állam, ami tulajdonképpen egy állami támogatással ér fel.
Amennyiben figyelembe vesszük a vagyon mértékét amely ezen pénzügyi tranzakciók tárgyát képezik, láthatjuk hogy az adott százalék amely az állami biztosítás fedezésére szolgálna végtelenül alacsony lenne - sokkal kevesebb mint amennyit bármilyen más biztosításra költünk - mindazonáltal elegendő lenne az állam összes helyénvaló feladatának a finanszírozására is. (Amennyiben szükséges, ezt a százalékot növelni lehetne háború esetén, illetve más hasonló módszereket be lehetne vezetni pontosan körülhatárolt katonai szükségletek finanszírozására.) Ezt a specifikus tervet csupán illusztráció végett hoztuk fel itt, mint egy lehetséges megoldást az adott problémára, ez nem egy végső megoldás, és nem is egy olyan program amit a jelenben hirdetnünk kellene. A jogi és technikai nehézségek rendkívül komplikáltak. Elképzelhető, hogy szükséges lenne hozzá egy szilárd alkotmányos kikötés, amely megakadályozza a kormányt a privát szerződés tartalmának a meghatározásában (ez egy jelenleg is létező probléma amely sokkal objektívebb definíciókat igényelne). Szükség lenne továbbá objektív irányelvekre (illetve védőmechanizmusokra), amelyek alapján a prémium mértékét szabályozni lehetne, mivel azt nem hagyhatjuk a kormány tetszőleges döntésére.
Az állam önkéntes finanszírozásának a programja a szabad társadalomhoz vezető út utolsó lépése, nem pedig kezdete - az utolsó, nem az első reform amelyet javaslunk. Ez a reform kizárólag azután működne, miután a szabad társadalom intézményeit és alapelveit megteremtettük. A jelen állapotok között nem működne. Az emberek hajlandók lennének fizetni a szerződéseik biztosításáért. Kambodzsa agressziója elleni védelem biztosításáért azonban nem fizetnének önkéntesen. A wisconsini fakitermelők és munkásaik sem fizetnének önkéntesen biztosítást, hogy segítsenek a Japán fakitermelő iparnak, mivel az a munkájukba kerülhetne.
A kormány finanszírozásának önkéntes programja bőven elegendő lenne a kormány helyénvaló feladatainak a finanszírozására. Arra viszont nem lenne elegendő, hogy az egész Föld részére meg nem érdemelt segélyt nyújtson. Azonban arra az adózás semmilyen formája nem lenne elegendő - kizárólag egy nagy nemzet öngyilkossága, és az is csupán átmenetileg.
Éppen ahogy az akadályok, adók, és "állami kötelezettségek" sem egyik napról a másikra valósultak meg ebben az országban, épp úgy a szabadság programja sem valósulhat meg egyik napról a másikra. A szabadság programja azonban sokkal gyorsabban megvalósulhatna, mint amennyi ideig annak elvesztése tartott, mivel a valóság tényei állnak az oldalán. Mindazonáltal, mindenképp egy fokozatos programra van szükség - és az önkéntes alapon megvalósuló államfinanszírozás bármely programja csupán a távoli jövő problémája. A szabad társadalom támogatóinak a jelenben csupán az alapelvvel kell tisztában lenniük, amely alapján az adott cél megvalósítható.
Az önkéntes állami finanszírozás elve az alábbi alapelveken nyugszik: hogy a kormány nem tulajdonosa a polgárok jövedelmének, és ezért nem rendelkezhet korlátlan hatalommal ezen jövedelmek felett-, hogy a megfelelő kormányzati szolgáltatások természetét alkotmányosan meg kell határozni, hogy a kormánynak ne legyen lehetősége arra, hogy szolgáltatásainak hatókörét saját önkényes belátása szerint bővítse. Következésképpen az önkéntes állami finanszírozás elve a kormányt az emberek szolgájának tekinti, nem pedig uralkodójának, olyan ügynöknek, akit meg kell fizetni a szolgálataiért, nem pedig olyan jótevőnek, akinek a szolgáltatása ingyenes, aki a semmiért cserébe kínál számunkra valamit.
Ez az utolsó pont, a kötelező adózás fogalmával együtt, egy olyan időszakból maradt hátra, amikor a kormányt a polgárok mindenható uralkodójának tekintették. Egy abszolút uralkodónak, aki tulajdonolta alattvalóinak a munkáját, jövedelmét, tulajdonát és életét, fizetés nélküli "jótevőnek" kellett lenni, aki védelmezte alattvalóit, és adományokat osztogatott. Egy ilyen uralkodó úgy ítélte volna meg, hogy megalázó, amennyiben fizetnek a szolgálataiért - éppúgy, ahogy a szellemi utódjainak (az európai ősi feudális arisztokrácia maradványainak és a modern jóléti állam támogatóinak) atavisztikus mentalitása szerint a kereskedelem által elért jövedelem visszataszító és erkölcsileg alacsonyabb rendű, mint egy meg nem érdemelt jövedelem, amelyet a csalás, fosztogatás, adományok vagy kormányzati erő révén szereztek meg.
Amikor egy kormányra, legyen akár egy uralkodó vagy egy "demokratikus" parlament, úgy tekintünk, mint ingyenes szolgáltatásokat nyújtó szolgáltató, csak idő kérdése, mielőtt megkezdi a szolgáltatásainak és kedvezményezettjeinek a körének kibővítését (manapság ezt a folyamatot "A gazdaság közszférájának" kiterjesztésének nevezik), amíg az nem válik a nyomásgyakorló csoportok hadviselésének eszközévé – egy olyan harcban amelyben a gazdasági csoportok egymást fosztogatják.
A feltételezés, amelyet ellenőriznünk (és egyben kritizálnunk) kell ebben az összefüggésben, az az ősi elképzelés, miszerint minden kormányzati szolgáltatást (még a legitimeket is) a polgároknak ingyenesen kell adni. Annak érdekében, hogy teljes mértékben átültessük a gyakorlatba a kormányzat amerikai koncepcióját, miszerint a kormány a polgárok szolgája, a kormányra úgy kell tekintenünk mint egy fizetett szolga. Ezt követően, erről az alapról kiindulva, nekikezdhetünk megtalálni a megfelelő eszközöket arra, hogy a kormányzati bevételeket közvetlenül a kormányzat által nyújtott szolgáltatásokhoz kössük.
A fenti példában megfigyelhető, hogy az ilyen önkéntes állami finanszírozás költsége automatikusan arányos lenne az egyén gazdasági tevékenységének mértékével; a gazdasági ranglétra legalacsonyabb fokán állók (akik ritkán, vagy egyáltalán nem folytatnak hitelügyleteket) gyakorlatilag mentesülnének a költségek alól - bár továbbra is élvezhetnék a jogvédelem előnyeit, mint például a fegyveres erők, a rendőrség és a bíróságok által nyújtott előnyöket. Ezekre az előnyökre úgy lehet tekinteni, mint egy bónusz a szerényebb gazdasági képességű egyének számára, amit a nagyobb gazdasági képességű egyének tesznek lehetővé - anélkül, hogy ez utóbbiak áldozatai lennének az előbbi csoportnak.
A saját érdekeikkel párhuzamos amikor a nagyobb képességű egyének a fegyveres erők fenntartásáért, illetve országuk külső invázió elleni védelme érdekében fizetnek; költségeiket nem növeli az a tény, hogy a lakosság egy kisebbik része nem képes hozzájárulni ezekhez a költségekhez. Gazdaságilag ez a marginális csoport a háború költségeit figyelembe véve gyakorlatilag nemlétező. Ugyanez igaz a rendőri erők fenntartásához szükséges költségek esetére is: saját érdekükkel párhuzamos, hogy a bűnözők megfékezéséért ők fizessenek, függetlenül attól, hogy egy adott incidens áldozata gazdag vagy szegény.
Fontos megjegyezni, hogy a nem-fizető felek ilyenfajta ingyenes védelme egy közvetett előnyt jelent, és az mindössze a fizető felek saját érdekeinek és költségeinek a marginális következménye. Ez a fajta bónusz nem terjeszthető ki közvetlen juttatások fedezésére, vagy annak alátámasztására - ahogyan a jóléti állam támogatói állítják -, miszerint a nem termelőknek nyújtott közvetlen segélyek a termelők saját érdekeit szolgálják.
A különbség röviden a következő: ha egy vasúti társaság egy vonatot működtetne, és megengedné a szegényeknek, hogy fizetés nélkül utazzanak az üresen maradt helyeken, az nem lenne ugyanaz (sem elvben sem gyakorlatban) mint ha első osztályú helyeket és külön vonatok biztosítanánk a szegények számára.
Bármely segítség, amely nem jár önfeláldozással, legyen az valamilyen társadalmi haszon, ingyenes jutalom vagy ajándék, csak egy szabad társadalomban lehetséges, és mindaddig megfelelő, amíg nem jár önfeláldozással. De egy szabad társadalomban, az önkéntes állami finanszírozás rendszerében nem lenne semmiféle törvényes kiskapu, sem jogi lehetőség a "jólét újraelosztására" – arra, hogy egyes emberek meg nem érdemelt támogatást kapjanak mások kényszermunkája és jövedelmének elkobzása által – illetve arra, hogy kiszipolyozzák, kihasználják és megsemmisítsék azokat, akik képesek fedezni egy civilizált társadalom fenntartásának költségeit, azoknak a javára, akik képtelenek vagy nem hajlandók fizetni a saját maguk fenntartásához szükséges költségeket.
A fenti esszé eredetileg a szerző The Virtue of Selfishness című gyűjteményében jelent meg.
