Egy kis kávézóban ülök a floridai Nokimis közelében, és azon gondolkodom, hogy miről írjak. Végiggörgetem a hírfolyamomat a telefonomon, és megnézem híreket, amelyek arról tudósítanak, miként hívnak fel a demokrata elnökjelöltek arra, hogy „kijavítsák” a kapitalizmus úgynevezett igazságtalanságait. Leteszem a telefonomat, és körülnézek.
Embereket látok, amint szabadon beszélgetnek, dolgoznak a MacBook-jaikon, ételt rendelnek és azonnal meg is kapják, autók járnak odakint, és kezdtem sejteni: a legkiváltságosabb korban élünk a leggazdagabb országban, és tökéletesen vakok vagyunk arra, hogy ezt észrevegyük.
Adottnak vesszük magas életszínvonalunkat
Járművek, élelmiszerek, technológia, társulási szabadság. Ezek a dolgok annyira bevésődtek az amerikai életstílusba, hogy már rájuk se hederítünk. Olyan jól élünk itt, az Egyesült Államokban, hogy nálunk a szegénység is harmincegyszer a világátlag felett kezdődik. Harmincegyszer. Lényegében az Egyesült Államokban senki sem szegény, ha a világátlaghoz hasonlítjuk. Mégis a korban, amikor egyetlen kattintással megrendelhetünk egy terméket az Amazonon, és másnap már az ajtónk előtt találjuk, háládatlanok, elégedetlenek és érzéketlenek vagyunk.
Érzéketlenségünket jól példázza a szocialista eszmék népszerűségének folyamatos növekedése nemzedékem körében. A demokrata kongresszusi képviselő Alexandria Ocasio-Cortez nemrég azt nyilatkozta a Newsweek-nek az ezredforduló gyermekeiről, hogy „egy egész generáció, ami a választóközönség egyik legnagyobb részcsoportja, úgy vált nagykorúvá, hogy sosem látott amerikai jólétet.”
Sosem látott amerikai jólétet. Gondolkodjunk el ezen! Amikor először olvastam ezt a kijelentést, azt gondoltam, hogy ez volt a legelkényeztetettebb és tényszerűen legostobább dolog, amit huszonhat életévem alatt csak hallottam. Most már nem tulajdonítom Ocasio-Cortez kisasszony szavait nyílt becstelenségnek. Azt hiszem, hogy egész szívével hiszi, hogy szavai igazak. Sok fiatal pedig egyetért vele, ami viszont tökéletesen megfontolatlan. Nemzedékemet gyakorlatilag arra idomította az értelmiség és a tömegtájékoztatás fősodra, hogy ténylegesen azt higgyük, sosem láttunk jólétet. Első kézből tudom, jártam egyetemre, és – mondjuk így – nem osztom a közvéleményt.
A kapitalizmus vezet jóléthez
Hadd fektessek le gyorsan néhány egyetemes igazságot! Az Amerikai Egyesült Államok több embert emelt ki a mélyszegénységből, több szabadságot és demokráciát hozott, és több műszaki és gyógyászati újítással ajándékozta meg az emberiséget, mint bármely más ország a világon az egész emberi történelem során. Az amerikai polgárság nem csak a jótékony adakozásban dönt meg minden világcsúcsot, de a „toprongyból jómódba” történetek is szokványosak Amerikában. Mi dicsekedhetünk a legmagasabb vásárlóerővel, és mi adjuk a világgazdaság össztermékének negyedét. A felsorolást sokáig lehetne folytatni.
Ezek az egyetemes igazságok azonban nem számítanak. Azzal traktálnak bennünket, hogy a jövedelemegyenlőtlenség egy egzisztenciális krízis (annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem indikátora a jólétnek, hiszen a világ legszegényebb országai közül nem egyben sokkal kisebb a jövedelemegyenlőtlenség), azzal etetnek minket, hogy a kapitalizmus elnyom bennünket (annak ellenére, hogy több szabadságot és vagyont teremtett, mint bármely más társadalmi-gazdasági rendszer a világtörténelemben), azt mondják nekünk, hogy az igazi jólét jótéteményeit egyedül szocializmus és a szövetségi állam hatalmának centralizációja által vehetjük birtokba (annak ellenére, hogy a történelem újra és újra bizonyítja, hogy az csak zsarnoksághoz és szenvedéshez vezet).
Miért van az mégis, hogy a minket övező lenyűgöző bizonyítékok ellenére is, amit egy kávézóban ülve is látok, nem vesszük észre ezt a bőséget? Vannak emberek, akik az életüket adnák, hogy az Egyesült Államok polgárai lehessenek, emberek, akik világszerte nyomorognak. Nekünk mégis itt van egy olyan fiatal generációnk, ami meg van győződve arról, hogy sosem látott jólétet, és ennek következtében olyan politikusokat választ meg, akik a ugrásra készek a kapitalizmus felszámolásához.
Miért? A válasz, hogy az én nemzedékem csak jólétet látott. Nincs viszonyítási alapunk. Nem éltünk a nagy gazdasági világválság idején, nem éltük át a két világháborút, a szocializmus és a kommunizmus felemelkedését és bukását. Fogalmunk sincs, hogy milyen internet, autók és okostelefonok nélkül élni. Nincs hiányérzetünk. Jogosultságérzetünk van, háládatlanság van bennük, és ez járványszerűen terjed.
Vajon meglátjuk a fényt a szocialista utópia téveszméjének feltámadását okozó kortárs politikai klímában? Vagy mindent el kell veszítenünk, amink csak van, hogy felismerjük: most élünk valódi jólétben? Mert a szabad piac elpusztításával visszacsinálják azt, aminek eléréséért emberek millió haltak meg.
Nemzedékem épp most válik az ország választóközönségének legnagyobb részévé. Lehetőségünk volna rá, hogy tovább gazdagodjunk abból, amit a kapitalizmus és a demokrácia jótéteményeiből eddig kaptunk. A másik választási lehetőség azonban, hogy a jogosultság csapdájába esve a szocialista szűkölködés foglyai leszünk. A választás nem tűnik túl nehéznek, nemde?
Írta: Alyssa Ahlgren
