A marxi kizsákmányolás mítosza

szabadság

Az úgynevezett marxi kizsákmányolás elmélet a mai napig az egyik legelterjedtebb és legnagyobb hatású gazdasági elmélet. A szocializmus összeomlása ellenére továbbra is széles körben gondolják úgy, hogy ez a törvény magyarázza a bérek alakulását. A kizsákmányolás elmélet szerint a kapitalizmus gyakorlatilag egy rabszolgatartó rendszer, ami egy maréknyi kizsákmányoló üzletember és tőkés önző érdekét szolgálja, akik végtelen kapzsiságtól és hatalomvágytól vezérelve gyakorlatilag parazitaként élősködnek a tömegek munkáján. Ez a nézet mit sem változott annak ellenére, hogy az ipari forradalom kezdete óta a kapitalista országokban az átlagember életszínvonala folyamatosan emelkedett. Ezt az életszínvonal emelkedést ugyanis a legtöbben nem a kapitalizmus számlájára írják, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus formulájától való állam által kikényszerített változtatásoknak. Így hát, az emberek a gazdasági fejlődést a szakszervezeteknek és szociális intézkedéseknek tulajdonítják, ezzel párhuzamosan pedig rettegnek attól a gondolattól, hogy a szakszervezetek, a minimálbér és a gyerekmunkát szabályzó törvények eltűnjenek, és összerezzennek egy olyan világ elképzelésétől, ahol nincsenek jogi akadályai annak, hogy egy munkáltató a saját érdekét kövesse. Ezeknek a törvényeknek a hiányában úgy gondolják, hogy a munkabérek az éhbér szintjére süllyednének, nők és gyerekek ismét a bányákba kényszerülnének dolgozni, és hogy a munkaórák száma annyira hosszú és nehéz lenne, amennyire csak emberi lények számára lehetséges, pontosan úgy, ahogy azt Marx megírta.

Ahhoz, hogy megértsük Marx miért tévedett, ismernünk kell, hogy Marx hogyan torzította el a klasszikus munkaérték elméletét. Marx legfőbb tévedése az volt, hogy úgy gondolta, hogy egy termék árát kizárólagosan a termék előállítása során befektetett munka mennyisége határozza meg. Ebből következik a marxi vasbértörvény is, miszerint a tőkések, ha megtehetnék, nem fizetnének többet, mint ami a munkásnak a puszta túléléshez szükséges, és hogy létezik egy folyamatos tendencia arra, hogy a bérek szintje erre a szintre süllyedjen. Marx szerint a “profitszerzés titka” abból áll, hogy a  munkáltatók a munkásnak csupán annyit fizetnek, hogy az fizikailag képes legyen tovább dolgozni. Az implikáció az, hogy a marxisták halálosan komolyan gondolják, amikor a “munka rabszolgaságról” beszélnek, és a történelmet úgy írják le, mint egy “osztályharc” színterét, ahol a mai munkások az előző korok rabszolgáinak, az üzletemberek és tőkések pedig a korábbi korok rabszolga tartóinak felelnek meg. Marx “értéktöbblet” elmélete a profitot akként magyarázza, mint egy rabszolgatartó nyereségét. Ahogy Marx megírta a kommunista kiáltványban a munkások “nem veszíthetnek semmit, csupán láncaikat”. Az elmélet szerint továbbá, a gazdasági fejlődés teljesen elkerüli a munkásokat. A gazdasági fejlődés hatására újabb és jobb termékek jelennek meg a piacon, és a meglévő termékek olcsóbbak lesznek. De a kizsákmányolás elmélet szerint, a termékek áraiban történő csökkenés egyidejűleg a bérük csökkenésével is jár. A gazdasági fejlődés tehát kizárólag a kizsákmányolók érdekeit szolgálja. Továbbmenve, nemcsak hogy a dolgozók helyzete nem javul a gazdasági fejlődés előremozdulásával, a munkások egyre mélyebbre süllyednek a nyomorban. A tőkések inherens kapzsisága és a profitrátára jellemző csökkenő tendencia arra kényszeríti a tőkéseket, hogy a munkaórákat a maximum lehetséges szintre növeljék, és hogy a munkás egész családját, a nőket és gyerekeket is bevonják a munkába.

Röviden ez a marxi kizsákmányolás elmélete, aminek az implikációi ugyan nevetségesen abszurdak, az értelmiségiek többsége mégis teljes komolysággal beszél róla, és valójában ez a világkép szolgált intellektuális alapjául a huszadik századi “liberalizmus” teljes gazdasági és politikai programjának. Támogatói szerint, ha a kormány nem avatkozna bele a kapitalisták a béreket az éhbér szintjére csökkentenék a munkaórákat pedig maximalizálnák a profit maximalizálása érdekében. A kormány beavatkozása azonban szerintük kikényszerítheti a magasabb béreket, ami során egyszerűen annyi történik, hogy a kapitalisták profitjából elvesznek a munkások javára. 

A marxi vasbértörvény, vagyis a törvény miszerint a munkáltató tetszőleges módon határozhatja meg a béreket, azért tűnik elképzelhetőnek, mert két nyilvánvaló tényt használ fel, amelyek látszólagosan alátámasztják az elméletet, de ténylegesen nem. Az egyik tényt nevezhetjük “a munkás igényének”, a másik tényt “a munkáltató kapzsiságának”. Az átlagos munkásnak dolgozni kell, hogy megélhessen, és viszonylag gyorsan kell munkát találnia, mert a megtakarításaiból nem tud sokáig megélni. Szükség esetén pedig, amennyiben nincs más lehetősége, készen áll nem többért munkát vállalni, mint ami fedezi a minimális fizikai megélhetését. Ugyanakkor, az önérdek a munkáltatókat arra ösztönzi, hasonlóan mint ahogy a vásárlók is inkább kevesebbet fizetnek, mint többet, úgy a munkáltatók is inkább kevesebb bért fizetnek mint többet. Az emberek aztán ezt a két tényt egymás mellé teszik, és arra a következtetésre jutnak, hogy ha a munkáltatóknak szabad kezet adnánk, akkor a bérek a munkáltatók önérdeke miatt szabadesésbe kezdene, és ebben a zuhanásban nem lenne semmi ellenállás mindaddig, amíg a bérek mértéke el nem éri a létminimum szintjét. Ennél a pontnál a dolgozók elutasítanák a munkát, mivel éhezni munka nélkül még mindig előnyösebb, mint éhezni munka mellett.

Amire rá kell jönnünk, hogy bár az igaz, hogy a dolgozók készek lennének a létminimumért dolgozni, hogy ha szükséges, és hogy az önérdek arra ösztönzi a munkáltatókat, hogy inkább kevesebbet fizessenek mint többet, ez a két tény teljes mértékben irreleváns azzal kapcsolatban, hogy egy dolgozónak mekkora bért kell elfogadni a munkaerőpiacon. 

Épp, mint egy használt autónál, mindennek az ára, ami limitált mennyiségben érhető csak el, attól függ, hogy mennyire hasznos és mennyire szűkösen elérhető, hogy mennyi a kereslet és a kínálat, specifikusabban pedig, hogy mekkora a verseny a vásárlók között az adott szűkös erőforrásért. Hiába lenne hajlandó valaki eladni egy használt autót akár ingyen, mert például vidékről a belvárosba költözik, és a fenntartása parkolóhely váltással olyan magas, hogy akár még fizetne is valakinek, hogy megszabadítsa ettől a tehertől, mindez teljesen irreleváns azzal kapcsolatban, hogy mekkora árat kell elfogadnia a piacon. Az ár ugyanis a használt autók hasznosságának és szűkösségének függvénye, vagyis az autó keresletének és kínálatának függvénye. Továbbá, ameddig ugyanannyi eladó és vevő van a piacon addig az sem számítana az ár szempontjából, hogy ha minden eladó hajlandó lenne 0 Ft-ért vagy akár mínusz 100,000 Ft-ért eladni az autóját. Az ár amit az eladó kap ugyanis nem attól függ, hogy az eladó mennyiért hajlandó megválni az autójától, hanem a vásárlók vetélkedésétől a korlátozott számban elérhető autókra.

A másik oldalról, a munkáltatók kapzsisága pontosan annyira irreleváns a bérek alakulása szempontjából, mint a munkások igénye. Egy másik példával élve tegyük fel, hogy van egy művészeti aukció, ahol két fél ugyanazt a képet szeretné megszerezni. Az egyikük, hívjuk Bélának, készen áll 20,000 Ft-ig elmenni a licittel, a másikuk, hívjuk Ádámnak, pedig 10,000 Ft-ig. Béla természetesen nem akar 20,000 Ft-ig elmenni a licittel. A 20,000 Ft csak az adott összeg ameddig hajlandó elmenni, hogy ha nagyon muszáj. Sokkal jobban preferálná ugyanis, hogy ha 2,000-ért vagy akár 200-ért az övé lehetne a kép. Figyeljük meg, hogy pontosan mi az a minimum érték amire Bélát az önérdek szorítja? Azt diktálja talán az önérdeke, hogy csak 200-at vagy 2,000-et ajánljon a képért? Természetesen nem. Mégpedig azért, mert ha Béla ilyen alacsony árat kínálna, akkor Ádámé lenne a kép, Ádám ugyanis hajlandó több mint 2,000-et adni a képért. Mindaddig amíg Béla kevesebb mint 10,000-et ajánl, addig Ádámé lesz a kép. Ha Béla hajlandó több mint 10,000-et fizetni, akkor Béláé a kép.

A munkáltatók racionális önérdeke tehát azt diktálja, hogy ne az általuk elképzelhető legalacsonyabb bért kínálják a dolgozóiknak, hanem a legalacsonyabb bért, ami párhuzamosan túl magas más potenciális munkáltatóknak, akik készek lennének az adott dolgozóért fizetni a helyükben.

Ez a példa rávilágít arra, hogy mi a valódi önérdeke a vásárlóknak. Ez pedig a következő: egy vásárló racionálisan nem az általa elképzelhető legalacsonyabb árat fogja fizetni, hanem a legalacsonyabb árat ami párhuzamosan túl magas más potenciális vevők számára, akik helyette az adott árut megvennék. Ugyanez az elv érvényes a bérek szintjének alakulására is. Az egyedüli különbség a munkaerőpiac és egy kép aukciója között, hogy a munkaerőpiacon több millió dolgozó és munkáltató vesz részt, és hogy munkaerőből mindig kevesebb van, mint amennyire igény lenne. A munkaerő ugyanis mindig szűkös. Ez a leginkább hasznos és szűkös dolog a gazdaságban: gyakorlatilag minden más hasznos dolog a munkaerő terméke és szűkösen áll csak rendelkezésre.

A munkaerő szűkösségének az eredménye pedig az, hogy a munkabérek szintje a szabad piacon nem süllyedhet lejjebb, mint ami a teljes foglalkoztatottság esetén adott. Annál a pontnál a munkaerő szűkösségének a hatása miatt bármilyen további esés a munkáltatók önérdeke ellen hatna, mert úgy hiány alakulna ki a munkaerőből. Ezért, hogy ha a munkabérek szintje valamilyen oknál fogva alacsonyabbra kerülne, mint a teljes foglalkoztatottság során kialakult szint, a munkáltatók érdeke lenne fellicitálni a munkaerő árát. A munkáltatók racionális önérdeke tehát azt diktálja, hogy ne az általuk elképzelhető legalacsonyabb bért kínálják a dolgozóiknak, hanem a legalacsonyabb bért, ami párhuzamosan túl magas más potenciális munkáltatóknak, akik készek lennének az adott dolgozóért fizetni a helyükben.

A reálbérek értéke továbbá elsősorban a munka termelékenységétől függ, más szóval az egy főre jutó előállított termékek és szolgáltatás mennyiségétől. A reálbérek értéke a munka termelékenységével arányosan változik. Ha megkétszereződik a munka termelékenysége, megkétszereződnek a reálbérek. 

Amilyen mértékben az államok intézkedései aláássák a tőke felhalmozását, és ezzel együtt a munkaerő iránti keresletet és a munkaerő termelékenységét, olyan mértékben ássák alá a reálbérek és az általános életszínvonal emelkedését. 

A munka termelékenységének a növekedése azonban nem végső oka a reálbérek növekedésének, annak ugyanis feltétele a dolgozó által használt eszközök mennyiségének és minőségének növekedése, vagyis az egy főre jutó tőkejavak kínálatának növekedése. A tőkejavak kínálata két további okra vezethető vissza: a kapitalizmus gazdasági fokára, vagyis arra, hogy milyen arányban koncentrál a gazdasági rendszer tőkejavak előállítására a fogyasztási termékek előállításával szemben, és a gazdasági rendszer hatékonyságára abban, hogy a meglévő tőkejavakat hasznosítsa (ami a technológiai fejlődés függvénye). 

Innentől pedig következhet annak elemzése, hogy a különböző állami beavatkozásoknak milyen hosszú távú hatásai vannak a reálbérek alakulására. Amilyen mértékben az államok intézkedései aláássák a tőke felhalmozását, és ezzel együtt a munkaerő iránti keresletet és a munkaerő termelékenységét, olyan mértékben ássák alá a reálbérek és az általános életszínvonal emelkedését. 

A bérek termelékenység-elmélete alapján a tizenkilencedik század alacsony bérei és életszínvonala nem azzal függött össze, hogy a kapitalisták “kizsákmányolták” volna a munkásokat, hanem azzal, hogy a munkaerő termelékenysége a maihoz képest siralmasan alacsony volt. Ezt az alacsony termelékenységi szintet a kapitalizmus a korábbi századok feudalizmusától örökölte meg, az üzletemberek és tőkések azonban azonnal elkezdték azt megnövelni, az általános életszínvonallal egyetemben. A korábbi generációk alacsony termelékenysége teljes mértékben megmagyarázza az akkori általános alacsony életszínvonalat. Magyarázatot ad továbbá a hosszú munkaórákra, a gyerekmunkára, és a rossz munkakörülményekre. A hosszú munkaórák és gyerekmunka ugyanis azért létezett, mert a munka termelékenysége annyira alacsony volt, hogy egy minimális életszínvonal eléréséhez is kénytelenek voltak hosszú órákat dolgozni, és a gyerekek kénytelenek voltak a felnőttek mellet dolgozni, csak azért, hogy előállítsák a megélhetéshez szükséges minimális javakat. 

A bérek termelékenység-elmélete teljes mértékben megmagyarázza azt is, hogy a munkások körülményei hogyan javultak az évek során. A termelékenység emelkedésének közvetlen hatása az volt, hogy a reálbérek elkezdtek növekedni. Ahogy pedig a reálbérek elkezdtek növekedni az emberek megengedhették maguknak, hogy kevesebb órát dolgozzanak. Az ipari forradalom kezdetén a munkaerő termelékenysége még olyan alacsony volt, hogy sok embernek 80 órát kellett dolgozni ahhoz, hogy ellássa a családját. Egy vagy két generációval később a termelékenység megduplázódásával nem csak a reálbérek duplázódtak meg, hanem arra is lehetőség nyílt, hogy az emberek 70 vagy 60 órányi munkával is többet keressenek mint korábban 80 óra munkával. Bár még mindig többet kerestek azok, akik 80 órát készek voltak dolgozni, a 60 vagy 70 órás munkák már elégséges bevételt biztosítottak számos embernek ahhoz, hogy inkább ezeket a munkákat válasszák. Ahogy pedig egyre több munkás megengedhette magának, hogy kevesebb órát dolgozzon relatíve kevesebb bérért, és az emberek elkezdték preferálni ezeket a munkahelyeket, kialakult egy verseny a munkaerőpiacon, ami az átlagos munkaórák számát lefelé hajtotta. Ahogy a rövidebb munkaórák egyre elterjedtebbek lettek, egyre több munkáltató kénytelen volt alacsonyabb munkaórákra szerződni a dolgozóikkal, máskülönben a dolgozóik otthagyták volna őket.

Ez a folyamat volt az, ami az elmúlt kétszáz évben az átlagos dolgozók reálbérét és életszínvonalát megnövelte, valamit lecsökkentette a munkaórák számát 80-ról 70-re, majd 60-ra, 50-re és 40-re, nem a kormányok intézkedései. A későbbi generációknak pedig ez teszi majd lehetővé, hogy a mostani helyett heti 30, 20 vagy akár 10 órás munkaheteket is megengedhessenek maguknak. 

A reálbérek szintje és az általános életszínvonal egyáltalán nem növekszik szignifikánsan és fenntartható módon azáltal, hogy a dolgozók több pénzjövedelemhez jutnak. Egyedül a növekvő termelékenység által kiváltott árak csökkenése hozhat szignifikáns és fenntartható növekedést a reálbérekben. 

A munkaerő termelékenységének a növekedése tette azt is lehetővé továbbá, hogy a gyerekmunka szintje lecsökkenjen. Nyilvánvaló kellene hogy legyen, hogy azt, hogy a gyerekek dolgozzanak-e vagy sem, a saját szüleik döntötték el. Amint a szülőknek elegendő keresetük volt ahhoz, hogy a gyerekeknek ne kelljen kisegíteniük, a gyerekmunka szintje elkezdett lecsökkeni. Ahogy a szülők reálbére növekedett úgy tolódott ki az, hogy a gyerekek hány évesen kezdtek el dolgozni. Az ipari forradalom legkorábbi éveiben voltak gyerekek akik 5 vagy 6 évesen már dolgozni mentek. A tizenkilencedik század elején ez átlagosan 7-re majd 8-ra emelkedett, még később 9-re majd 10-re. A huszadik század kezdetére már 11, 12 évre emelkedett az átlag. Ma pedig tipikusan a középiskola, egyetem, vagy éppen doktori elvégzése után kezdenek el az emberek dolgozni. 

Végül pedig a bérek termelékenység elmélete rámutat arra, hogy a szakszervezeteknek és a közvéleménynek teljesen elhibázott az elképzelése azzal kapcsolatban, hogy a reálbérek és az általános életszínvonal hogyan növelhetőek. A szakszervezeteknek az egyik legfőbb célja, hogy megnöveljék tagjaik pénzjövedelmét. Azonban a pénzjövedelmek általános növelése általában nem okoz pozitív változást a reál jövedelmekben és az általános életszínvonalban, sőt, az gyakran éppen hogy csökkenti a reáljövedelmeket, azáltal hogy munkanélküliséget vagy alacsonyabb munkaerő termelékenységet hoznak létre. A reálbérek szintje és az általános életszínvonal ugyanis egyáltalán nem növekszik szignifikánsan és fenntartható módon azáltal, hogy a dolgozók több pénzjövedelemhez jutnak. Egyedül a növekvő termelékenység által kiváltott árak csökkenése hozhat szignifikáns és fenntartható növekedést a reálbérekben. 

Az egyén érdeke, hogy több pénzjövedelme legyen és ezáltal növelje az életszínvonalát természetesen tökéletesen racionális. Sajnálatos módon azonban a legtöbb ember, és főleg azok akik a szakszervezeteket és minimálbér szabályozásokat támogatják, úgy látják hogy a legfontosabb dolog a pénzjövedelmek növelése, és tévesen azt gondolják hogy mindenki jobban jár pusztán azáltal, hogy nominálisan több pénzt keres. A pénzjövedelmek növelése a fentiek ismeretében nem ésszerű útja annak, hogy az általános vagy átlagos életszínvonalat megnöveljük. 

Bárki aki megérti a bérek termelékenység-elméletét, azt is megérti, hogy a szakszervezetek azáltal, hogy a munka termelékenységének növekedését hátráltatják, a reálbérek növekedésének legfőbb hátráltatói. Akármennyire is radikálisnak hat ez a konklúzió, akármennyire is szembemegy azzal a nézettel miszerint a szakszervezeteknek köszönhetjük az elmúlt több mint száz év során tapasztalható reálbér növekedést, a valóság az, hogy a munkatermelékenység növekedésének a hátráltatásával a szakszervezetek aktívan hátráltatták és hátráltatják ma is a reálbérek növekedését. A szakszervezetek és közvélemény ezt persze sajnos nem értik, mivel nem tudják, hogy a reálbérek növelésének a kulcsa a termelékenység növelése.



Régebbi Posztok