Az orvosi egyetemen egy kolléga arról próbált meggyőzni, hogy az egészségügyi ellátásról vallott baloldali nézeteimben félre vagyok vezetve. Míg én erősen hittem abban, hogy az államnak fontos szerepe van az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés biztosításában, különösen a hátrányos helyzetűeknek, a kolléga amellett érvelt, hogy az államnak gyakorlatilag semmi feladata e téren.

Kitartottam meggyőződésemben. Végül is vidéken nőttem fel, ahol a legtöbb lakos, mint a saját családom is állami és önkormányzati kórházakban és szakrendelőkben részesült orvosi ellátásban. Életcélom volt orvossá válni, hogy egy nap csatlakozhassak e kormányügynökségek egyikéhez, és szükséget szenvedő betegeket lássak el. Ennek egyik legjobb módjának az tűnt, hogy egy a szövetségi kormány által direkt erre a célra létesített rendelőintézetben vállaljak munkát.

Néhány héttel a háziorvosi szakvizsgám letételét követően máris úton voltam új munkahelyemre, egy jól felszerelt vidéki rendelőintézetbe, ahol magamba szívtam az állami egészségügyi közellátás eszméjét.

Túlórák és papírmunka

Noha a szövetségi kormány által minősített rendelőintézetek nem teljes mértékben állami fenntartásúak, azokat nagymértékben az állam pénzeli és támogatja. Az ilyen szakrendelők jelentősen több társadalombiztosítási forrást kapnak, különösen is azok, amelyek vidéki térségekben működnek. Az állami támogatásért cserébe ezeket mind arra kötelezik, hogy az állami szabályzókat és protokollokat kövessék.

Például, minden ilyen szövetségileg minősített rendelőintézetben meghatározott számú orvosasszisztenst és diplomás ápolót kell foglalkoztatni. A vidéki szakrendelők voltak az elsők, amiknek előírták a nem orvosi képzettségű szakdolgozók foglalkoztatását.

Számomra ez azt jelentette, hogy egy orvosasszisztens munkáját kellett felügyelnem az első munkanapomtól kezdve. Néhány hónappal később egy diplomás ápoló felügyeletével egészült ki a feladatköröm. E többletmunkateher ellenére nem kaptam időt arra, hogy kellőképpen betanítsam a rám bízottakat, hogy ellenőrizzem az általuk kitöltött kórlapokat és megbeszéljem velük az eseteiket – ahogy meg se fizettek ezért a túlmunkáért.

Az állami szabályzók roppant mennyiségű papírmunkát is adtak. Míg az orvosi személyzet keményen dolgozott azon, hogy a betegeket átjuttassa a betegfelvételi eljáráson, nekem sokszor túlórák tömkelegén át az volt a dolgom, hogy űrlapokat írassak alá és okiratokat láttamoztassak.

Basáskodó taktikázás

Ezek a buktatók sokszor kényszerítettek arra, hogy késve kezdjem a munkanapomat, és késő estig dolgozzak. Amint elkezdtem kicsit késve érkezni a betegeimhez vizitre, tudva, hogy nincsenek erre előkészítve, mogorva figyelmeztetéseket kaptam csak az igazgatóságtól.

Az ilyen fenyítések gyakoriak voltak. Az állami szabályzóknak való megfelelés érdekében egy egész sereg hivatalnokra volt szükség, és ezek a hivatali vezetők voltak a rendelőintézet állami végrehajtói. A szakszemélyzetet rutinszerűen figyelmeztették, fenyegették és zaklatták jelentéktelen kihágásokért vagy bizonyos, a szabályzókban rögzített irányelvek megkérdőjelezéséért.

Egy értekezleten a főigazgató bejelentette, hogy a szőnyeg szélére állítja az egész orvosi kart, és felelősségre vonja őket, amiért panaszok merültek fel az elektronikus egészségügyi nyilvántartással kapcsolatban. Egy másik értekezleten egy helyettese szó szerint az arcomba üvöltött, amikor kifogást emeltem egy hivatali irányvonal miatt. Amikor panaszt tettem a megaláztatásért, egy igazgatósági főhivatalnok azt mondta, hogy „elmehetek, amikor csak jólesik.”

De nem tudtam elmenni.

Szerződésem volt az állammal. Egy országos egészségügyi szakdolgozói kamarai ösztöndíj kedvezményezettjeként elköteleztem magam arra, hogy négy évig olyan rendelőintézetben dolgozom, ahol orvoshiány van. Ennek az ígéretnek a fejében fizette orvosegyetemi tandíjamat az állam. A szerződésszegésre az lett volna a jogszabályi orvoslat, hogy megfizetem a tandíj háromszorosát egy összegben vagy megyek a börtönbe csalásért.

Foglyul estem.

Behúztam hát fülem-farkam, befogtam a számat, megszűntem javaslatokat tenni, hogy miként lehetne javítani az ellátás színvonalát és hatékonyságát. Megaláztam magam az igazgatóság és a hivatalnokok előtt, és csak az „igen, uram” és „nem, asszonyom” szavakkal szóltam hozzájuk.

A technika működött, senki sem ordítozott velem többé, még fizetésemelést is kaptam. Magamban azonban fortyogtam. Vérnyomásom az egekbe szökött. A nyakam is belefájdult. Szorongóvá és depresszióssá váltam.

Aznap éltem meg életem egyik legboldogabb napját, amikor az állami szerződésem lejárt, mert szabaddá váltam. Soha többé nem adom el magam szerződött rabszolgának, se az államnak, se másnak.

Ha az orvos szenved, vele szenved a beteg is

Ez az egykor baloldali, az állami egészségügyi közellátás feltétlen híve elkezdett jobbra tolódni, elfogadni a szabadpiaci elveket ugyanazon cél érdekében, hogy azok számára biztosítson ellátást, akik kevésbé férnek hozzá ahhoz. Csak éppen egy magánrendelő nyitása által.

Ebben az új felállásban a legtöbbször ugyanazon betegeket kezelem, akiket a rendelőintézetben is elláttam, csak nincs idegölő papírmunka, terhes szabályzók és mindenható hivatali középvezetők. Betegeim úgy részesülnek jó színvonalú orvosi ellátásban, hogy meg is engedhetik maguknak azt, és nem kell megalázóan hosszú várólistákon időzniük vagy sorban állniuk, és pénzügyi rászorultságukról nyilatkozniuk.

Noha már évek teltek el az óta, hogy egy államilag pénzelt rendelőintézetben dolgoztam, a kutatások csak arról tudnak tájékoztatni, hogy a dolgok az óta rosszabbra fordultak. Egy 2013-as tanulmány tanúsága szerint a szakmai elégedettség, a munkakörnyezet és a praxiskultúra terén is jelentékeny hanyatlás volt megfigyelhető. Más szóval: az ilyen államilag pénzelt rendelőintézetekben dolgozó orvosok ki vannak téve a kiégés súlyos kockázatának.

Ez a kiégés azonban nem csak az orvosoknak árt. Amikor az orvosok vannak nyomorultul, akkor a betegek szenvednek. További tanulmányok bizonyítják, hogy a kiégett orvosok betegei is kevésbé elégedettek a kapott szolgáltatással, aminek a minősége ettől függetlenül is gyatrább. A kiégett orvos műhibát is sűrűbben vét, különösen akkor, ha depressziós.

Nemrég találkoztam egy bevándorló orvosnővel, aki egy olyan szövetségileg minősített rendelőintézetben dolgozik, mint amilyenben én is praktizáltam anno. Azt mondta, hogy az intézmény vezetése rendszerint deportálással fenyegeti, ha a betegelégedettségi mutatói romlanak. Megfélemlítették, tőlem kért tanácsot.

Azt mondtam neki, hogy tegye, amit én tettem. Horgassza le a fejét, fogja be a száját, tegye boldoggá a főnökeit, és járjon pszichoterápiára, hogy bírja cérnával.

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol ez az egyetlen orvosi munkalehetőség, aminek a hatása és eredménye csapdába esett, lelkileg nyomorgó orvosok tömege, akik így próbálnak a betegekről gondoskodni!

Továbbra is azt hiszem, hogy van az államnak szerepe az egészségügyi ellátásban. De nem annak egyedüli finanszírozójaként! Fogadják el ezt olyasvalakitől, akinek tapasztalata van e téren. Az lenne a legrosszabb válasz.

Írta: dr. med. Rebekah Bernard

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..