Kína, 1967

A Vörös Egység már két napja ostromolta az Április Huszonnyolcadika Brigád főhadiszállását, vörös zászlaik kíméletlenül lobogtak az épület körül, akár tűzifára éhező lángok.
A Vörös Egység parancsnokát nyugtalanság gyötörte, noha nem a védők miatt, akikkel szembenézett. Az Április Huszonnyolcadika Brigád vörösgárdistái zöldfülűek voltak a Vörös Egység veterán vörösgárdistáihoz képest, amely utóbbi még a nagy proletár kulturális forradalom kezdetén alakult meg 1966 elején. A Vörös Egységet megedzették az országban tett forradalmi körutak és Mao elnök nagygyűlései a Tiananmen téren.
Nem, a parancsnok az épületben lévő, mintegy tucatnyi vaskályhától tartott, melyeket a védők robbanószerrel tömtek meg, majd elektromos detonátorokkal összekapcsoltak. Látni nem látta őket, de olyan tisztán érezte a jelenlétüket, ahogy a vas megérzi egy közeli mágnes vonzását. Ha egy védő felkattintja azt a bizonyos kapcsolót, forradalmárok és ellenforradalmárok egyaránt gigantikus tűzgömbben lelik halálukat.
Márpedig az Április Huszonnyolcadika Brigád ifjú vörösgárdistái igenis képesek efféle őrültségre. A vörösgárdisták első nemzedékének harcedzett férfiúihoz és nőihez viszonyítva az új generációs lázadók már nem is veszett kutyák voltak, hanem izzó zsarátnokon ugráló farkasok: az őrültségük nem ismert mértéket.
Az épület tetején egy szép fiatal lány karcsú alakja jelent meg, az Április Huszonnyolcadika Brigád hatalmas vörös lobogóját lengette. Feltűnése azonnal golyózáport váltott ki. A golyókat kibocsátó fegyverek igencsak vegyes arzenált képviseltek: akadtak köztük antik darabok, például amerikai karabélyok, cseh géppisztolyok, japán 3-8 típusú gyalogsági puskák; aztán voltak újabbak, mint a Népi Felszabadító Hadseregnél rendszeresített puskák és géppisztolyok, melyeket az „Augusztusi vezércikk” megjelenése után loptak el a NFH-tól; és még néhány kínai dao szablya és lándzsa is. Az említett írás a Vörös Lobogó magazinban jelent meg, és sokan úgy értelmezték, hogy arra bátorítja a vörösgárdistákat, támadják meg a katonai raktárakat, és amit csak tudnak, vegyenek el az NFH-tól. A gárdisták fegyverkollekciója mindenesetre az egész modern történelmet tartalmazta dióhéjban.
Az Április Huszonnyolcadika Brigád számos tagja részt vett már hasonló demonstrációban. Felmásztak épületek tetejére, zászlót lengettek, hangosbeszélőn keresztül szlogeneket kiabáltak, és röplapokat szórtak a lenti támadóknak. Az erre vállalkozó bátor férfinak vagy nőnek minden alkalommal sikerült sértetlenül visszavonulni a golyózápor elől, és vitézségért dicsőséget nyerni.
Láthatóan ez a lány is azt hitte, hogy lesz ilyen szerencsés. Úgy lengette a harci zászlót, akárha fiatalságának hevületét terítené szét, hogy a forradalom lángjai hamuvá égessék az ellenséget, mintha hinné, hogy a vérében lüktető bátorságból és lelkesedésből már holnap új világ születhet. Megrészegítette saját ragyogó, karmazsinszín álma… míg egy golyó bele nem fúródott a mellkasába.
Tizenöt éves teste olyan puha volt, hogy a golyó szinte le sem lassulva átlyukasztotta a testét, majd fütyülve továbbrepült. A fiatal vörösgárdista a zászlóval együtt lebukott a tetőről, súlytalan teste még a vörös posztónál is lassabban lebegett alá, akár egy kismadár, amelynek nem akaródzik otthagyni az eget.
A Vörös Egység katonái diadalmasan felüvöltöttek. Néhányan az épület aljához rohantak, széttépték az Április Huszonnyolcadika Brigád harci zászlaját, majd megragadták a karcsú, élettelen testet. Fejük fölé emelték ezt az értékes trófeát, hencegtek vele, majd az épületet övező fémkerítés teteje felé lódították.
A kapu hegyes fémrúdjainak zömét a frakcióháború elején kitépték, hogy lándzsának használják, de kettő megmaradt. Ahogy a hegyükre felnyársalódott a lány teste, összerándult, mintha átmenetileg visszatért volna belé az élet.
A vörösgárdisták kicsit hátráltak, és elkezdtek célba lőni a felnyársalt tetemre. A lány számára a sűrű golyózápor nem különbözött a szelíd esőtől, mivel már nem érzett semmit. Indaszerű karjai időről időre finoman a teste elé lendültek, mintha esőcseppeket fricskázna el. Aztán fiatal fejének felét elvitte egy lövés, és már csak az egyik szép szeme meredt az 1967-es év kék egére. Nem volt fájdalom abban a tekintetben, csak megszilárdult odaadás és vágyakozás. Másokhoz képest még szerencsésnek is lehetett nevezni. Legalább aközben érte a halál, hogy szenvedélyesen feláldozta magát egy eszméért.
Egész Pekingben efféle csaták zajlottak, mintha tömérdek processzor dolgozott volna egymással párhuzamosan, melyek együttes kimeneti teljesítménye adta a kulturális forradalmat. Az őrület árja öntötte el a várost, beszivárgott a legkisebb zugba is.
A város szélén, a Tsinghua Egyetem díszterén majdnem két órája tartott a többezres „harci gyűlés”, melynek során a forradalom ellenségeit alázták és törték meg becsmérléssel és kínzással, amíg be nem vallották bűneiket az összegyűlt tömeg előtt.
Miközben a forradalmárok számtalan frakcióra szakadtak, az egymással szemben álló erők mindenütt bonyolult manőverekbe és versengésekbe bonyolódtak. Az egyetemen konfliktusok robbantak ki a vörösgárdisták, a kulturális forradalmi munkacsoport, a munkás propagandacsapat és a katonai propagandacsapat között. Ráadásul minden frakció rendszeresen újabb lázadó csoportokra bomlott, mind más háttérrel és céllal, ami ismét csak újabb könyörtelen harcokhoz vezetett.
Ám ezen a bizonyos harci gyűlésen az áldozatok a reakciós, burzsoá vezető értelmiségiek voltak. Ők minden frakció ellenségének számítottak, és nem volt választásuk, el kellett viselniük a kíméletlen támadást minden oldalról.
Más „szörnyektől és démonoktól”, vagyis a forradalom többi ellenségétől eltérően a reakciós vezető tudósok különleges esetnek számítottak: az első harci gyűléseken még arrogáns és makacs viselkedést tanúsítottak. Ebben a fázisban hullottak el a legnagyobb számban. Egy negyvennapos időszak alatt csak Pekingben ezerhétszáz embert vertek agyon a harci gyűléseken. Sokan a könnyebb utat választották az őrület elől: Lao She, Wu Han, Jian Bozan, Fu Lei, Zhao Jiuzhang, Yi Qun, Wen Jie, Hai Mo és más, egykor tiszteletnek örvendő értelmiségiek a saját kezükkel vetettek véget életüknek.
Ahogy a harci gyűlések folytatódtak, az ezt a bevezető időszakot átvészelők fokozatosan elzsibbadtak, burkot vontak elméjük köré, hogy elkerüljék a totális összeomlást. A gyűlések alatt gyakran mintha félálomban lettek volna, csak akkor riadtak fel, ha valaki a képükbe ordított, hogy gépiesen ismételjék el a vallomásukat, amit már számtalanszor felmondtak.
Aztán némelyikük átlépett a harmadik fázisba. Az egymást követő harci gyűlések élénk politikai képekkel mérgezték a tudatukat, akár a higany, amíg a tudás és racionalitás alapzatára emelt elméjük össze nem omlott. Kezdték elhinni, hogy valóban bűnösök, hogy kárt okoztak a forradalom nemes ügyének. Sírtak-ríttak, a megbánásuk sokkal mélyebb és őszintébb volt, mint azoké a szörnyeké és démonoké, akik nem voltak értelmiségiek.
A vörösgárdistáknak szörnyen unalmas volt az utóbbi két mentális állapotban lévő áldozatokat sértegetni. Az ő túlstimulált elméjüknek csak a kezdeti fázisban lévő szörnyek és démonok nyújtották azt a bizsergést, amire vágytak, akár bikának a matador vörös köpenye. Csakhogy az ilyen kívánatos áldozatok megritkultak. A Tsinghua Egyetemen talán egy maradt, és emiatt őt ennek a harci gyűlésnek legvégére tartogatták.
Ye Zhetai eddig ugyan túlélte a kulturális forradalmat, de az első mentális fázisban maradt, és nem volt hajlandó megbánni a bűneit, öngyilkosságot elkövetni, de még érzéketlenné válni sem. Amikor ez a fizikaprofesszor felment a dobogóra a tömeg elé, arcáról világosan le lehetett olvasni: Hadd legyen csak még nehezebb a kereszt, amit cipelek.
A vörösgárdisták valóban cipeltettek vele valamit, bár nem keresztet. Más áldozatok bambuszkeretes, csúcsos süveget kaptak, de az övét vastag acélrudakból hegesztették össze. És a nyakába sem fából készült táblát akasztottak, mint másoknak, hanem egy laboratóriumi kemencéről leakasztott vasajtót. Nagy fekete írásjegyekkel írták rá a nevét, és áthúzták két vörös, egymást keresztező vonallal, ami X-et alkotott.
Yét kétszer annyi vörösgárdista kísérte a dobogóra, mint más áldozatokat: két férfi és négy nő. A két fiatalember magabiztosan, céltudatosan lépdelt, az érett bolsevik fiatalok mintaképeinek tűntek. Mindketten negyedévesek voltak elméleti fizika szakon, és Ye volt a professzoruk. A nők igazából még lányok voltak, másodéves előkészítősök az egyetem gimnáziumában, vagyis alig tizennégy évesek. Vállszalagot és katonai egyenruhát viseltek, fiatalos energia áradt mindegyikükből, úgy állták körül Ye Zhetait, akár négy zöld lángnyelv.
A professzor megjelenése felkorbácsolta a tömeget. Az időközben lanyhult szlogenkántálás most újra erőre kapott és elfojtott minden mást, akár a visszatérő dagály.
Miután türelmesen kivárta, hogy a zaj alábbhagyjon, az egyik vörösgárdista férfi az áldozathoz fordult:
– Ye Zhetai, maga a mechanika szakértője. Látnia kell, hogy milyen erős az az egyesült erő, aminek ellen próbál állni. Ez a makacsság csak a halálhoz vezethet! Ma ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Nincs értelme fecsérelni a szavakat. Feleljen a következő kérdésre, de a magára jellemző álnokság nélkül: 1962 és 1965 között nem egymaga határozott úgy, hogy beveszi a fizikakurzusába a relativitást?
– A relativitás az alapvető fizikai elméletek közé tartozik – felelte Ye. – Hogy maradhatna ki egy áttekintő kurzusból?
– Hazudik! – üvöltötte mellette az egyik vörösgárdista lány. – Einstein egy reakciós tudós. Bármilyen gazdát szolgálna, aki pénzt lenget meg előtte. Még az imperialista amerikaiakhoz is elment, és segített nekik megépíteni az atombombát! A forradalmi tudomány kifejlesztéséhez le kell döntenünk a kapitalizmus fekete zászlaját, amit a relativitáselmélet jelképez!
Ye hallgatott. A súlyos vassüveg és a nyakában lógó vasajtó okozta fájdalom miatt nem volt ereje olyan kérdésekre felelni, amelyek nem érdemeltek választ. Mögötte az egyik diákja is összevonta a szemöldökét. A négy vörösgárdista lány közül az előbbi volt a legintelligensebb, és nyilvánvalóan felkészült, a színpadra lépés előtt látták, ahogy memorizálja a harci gyűlés forgatókönyvét.
Csakhogy egy Ye Zhetai ellen pár efféle szlogen messze nem volt elég. A vörösgárdisták úgy döntöttek, előrukkolnak az új fegyverrel, melyet tanáruk ellen készítettek elő. Az egyikük intett valakinek, hogy jöjjön fel a színpadra. Ye felesége, Shao Lin fizikaprofesszor állt fel az első sorból. A zöld ruha, amely nyilvánvalóan a vörösgárdisták egyenruháját volt hivatott utánozni, cseppet sem állt jól rajta. Ráadásul akik ismerték, emlékeztek, hogy elegáns qipaó-ban tartotta az óráit, így ez az öltözet nekik erőltetettnek és kínosnak tűnt.
– Ye Zhetai! – A nőről lerítt, hogy nincs szokva az efféle színházhoz, és mivel igyekezett megfelelő hangerővel beszélni, emiatt hangja remegése is jobban kihallatszott. – Nem hitted, hogy felállok és leleplezlek, hogy megkritizállak, mi? Igen, a múltban bolonddá tettél. Elhomályosítottad a látásomat a világról és a tudományról alkotott reakciós nézeteiddel! De most már kinyílt a szemem. A forradalmár ifjak segítségével a forradalom oldalára akarok állni, a nép oldalára!
Szembefordult a tömeggel. – Bajtársak, forradalmár ifjak, forradalmár tanárok és dolgozók, világosan meg kell értenünk Einstein relativitáselméletének reakciós természetét. Az általános relativitásban az a legnyilvánvalóbb, hogy az univerzum statikus modellje érvényteleníti az anyag dinamikus természetét. Antidialektikus! Végesnek tekinti az univerzumot, ami tagadhatatlanul a reakciós idealizmus egy formája…
Felesége előadását hallgatva Ye ajka önkéntelenül fanyar mosolyra húzódott. Én tettelek bolonddá, Lin? A szívem mélyén mindig rejtély maradtál a számomra. Egyszer áradozva dicsértem apádnak a zsenialitásodat – szerencséjére korán meghalt, nem kellett megérnie ezt a katasztrófát –, ő meg a fejét rázva azt mondta, nem hiszi, hogy túl sokra viszed a tudományos világban. És amit utána mondott, nagyon fontos lett életem második felében: „Lin Lin túlságosan okos. Aki alapvető elmélettel akar foglalkozni, annak hülyének kell lennie.”
Az évek teltével mind jobban megértettem a szavait. Lin, te tényleg túl okos vagy. Már évekkel ezelőtt megérezted a politikai szelek változását a tudományos körökben, és nekiláttál a felkészülésnek. Például a tanításhoz megváltoztattad sok fizikai törvény és állandó nevét: Ohm törvényét az ellenállás törvényének keresztelted át, a Maxwell-egyenletet elektromágneses egyenletnek, a Planck-állandót kvantumállandónak… Azzal traktáltad a diákjaidat, hogy minden tudományos eredmény a dolgozó tömegek bölcsességének eredménye, és azok a kapitalista tudósok csak ellopják ezeket a gyümölcsöket, és a saját nevüket ragasztják rájuk.
És még ennek ellenére sem fogadott be téged a forradalom főárama. Most nézz magadra: még a „forradalmár tanárok és dolgozók” vörös karszalagját sem viselheted; üres kézzel kellett idejönnöd, még a vörös könyvecskét sem hordhatod magadnál… Nem tudod behozni azt a hátrányt, hogy előkelő családba születtél a forradalom előtti Kínában, és híres tudósok voltak a szüleid.
Pedig több közöd van Einsteinhez, mint nekem. 1922 telén Einstein Sanghajba látogatott. Mivel apád folyékonyan beszélt németül, őt kérték fel Einstein kísérőjéül. Sokszor elmesélted nekem, hogy apád azért lett fizikus, mert Einstein erre bátorította, te pedig apád miatt. Vagyis mondhatjuk, hogy közvetve Einstein volt a példaképed. És valaha olyan büszkének és szerencsésnek érezted magad emiatt.
Később megtudtam, hogy apád hazudott neked, csak pár szót váltott Einsteinnel.november 13-án délelőtt kísérte Einsteint, a Nanjing úton sétáltak. Velük tartott még Yu Youren, a sanghaji egyetem rektora és Cao Gubing a Ta Kung Pao újság vezérigazgatója. Az út kanyarulatánál egy építkezés zajlott, és Einstein megállt egy kőtörő munkás mellett, némán figyelte a rongyos ruhájú, koszos fiút. Megkérdezte apádtól, mennyit keres a fiú egy nap. Apád megkérdezte a fiútól, majd azt mondta Einsteinnek: öt centet.
Mindössze ennyit beszélt azzal a nagy tudóssal, aki megváltoztatta a világot. Nem beszéltek fizikáról, relativitásról, csak a hideg nyers valóságról. Apád szerint Einstein a válasz hallatán sokáig ott állt, figyelte a fiú gépies mozgását, még a pipáját sem gyújtotta meg amikor kialudt. Amikor apád elmesélte nekem, sóhajtott és hozzátette: „Kínában minden szárnyaló ötlet a földre zuhan. Túl erős a valóság gravitációja.”
– Hajtsd le a fejed! – kiabált Yére az egyik vörösgárdista férfi. Ez akár könyörületes gesztus is lehetett a korábbi diákjától. A gyűlésen minden áldozatnak le kellett hajtania a fejét. Ha Ye lehajtja a fejét, a magas és nehéz vaskalap leesik, és ha leszegve tartja a fejét, nem lesz értelme visszatenni. Ye azonban nem engedelmeskedett, még jobban felemelte a fejét, vékony nyakával tartotta a súlyt.
– Hajtsd le a fejed, te makacs reakciós! – Az egyik vörösgárdista lány levetette az övét, és Ye felé csapott vele. A réz övcsat a homlokát találta el, jól látható sebet hagyott, ami gyorsan megtelt a kicsorduló vérrel. Ye pár pillanatig bizonytalanul imbolygott, ám aztán újra egyenesen és határozottan állt.
Az egyik vörösgárdista férfi megjegyezte: – Amikor kvantummechanikát tanított, abba is sok reakciós gondolatot belekevert. – Aztán biccentett Shao Linnek, hogy folytassa.
Shao boldogan engedelmeskedett. Beszélnie kellett, különben törékeny elméje, amelyet így is csak egy vékony szál tartott, végképp összeomlik. – Ye Zhetai, ezt a vádat nem tagadhatod! Gyakran magyaráztad a diákoknak a kvantummechanika reakciós koppenhágai értelmezését.
– Széles körben ezt a magyarázatot tartják a kísérleti eredményekkel leginkább egyezőnek. Ye nyugodt, összeszedett tónusa meglepte és megijesztette Shao Lint.
– Ez a magyarázat azt állítja, hogy a külső megfigyelés hullámfüggvény-összeomláshoz vezet. Ez a reakciós idealizmus egy másik kifejezése, méghozzá a legpimaszabb kifejezése!
– Az elmélet vezesse a kísérletet, vagy a kísérlet az elméletet? – Ye hirtelen ellentámadása megdöbbentette a harci gyűlés levezetőit. Egy pillanatra nem tudták, mihez kezdjenek.
– Természetesen a marxizmus helyes filozófiájának kell vezetnie a tudományos kísérleteket! – bökte ki végül az egyik vörösgárdista férfi.
– Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a helyes filozófia az égből pottyan le. Ez ellentmond annak a gondolatnak, hogy az igazságot a tapasztalat szüli. Cáfolja azt az elvet, ami alapján a marxizmus a természet megértésére törekszik.
Shao Lin és a két főiskolás vörösgárdista erre nem tudott mit felelni. A még előkészítőbe járó vörösgárdista lányoktól eltérően ők nem tudták teljesen ignorálni a logikát.
Csakhogy a négy előkészítős lánynak megvoltak a maguk forradalmi módszereik, amit legyőzhetetlennek hittek. Az a lány, aki az előbb megütötte Yét, fogta az övét, és ismét megütötte vele. A másik három is levette az övét, és ők is végigvágtak Yén. Ha a társuk ilyen forradalmi hevületet mutat, akkor nekik minimum ugyanannyit kell, ha ugyan nem többet. A két férfi nem avatkozott közbe. Ha megteszik, még rájuk foghatják, hogy nem elég lelkes forradalmárok.
– A „Nagy Bumm”-elméletet is tanította, ami az összes tudományos elmélet közül a legreakciósabb. – Az egyik férfi őr szólalt meg, próbált témát váltani.
– A jövőben talán megcáfolják ezt az elméletet – felelte Ye –, de századunk két nagy kozmológiai felfedezése, a Hubble-törvény és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás megfigyelése azt mutatják, hogy jelenleg a „nagy bumm”-elmélet a legvalószínűbb magyarázat a világegyetem keletkezésére.
– Hazugság! – kiáltotta Shao Lin, majd hosszadalmas előadásba kezdett a „Nagy Bumm”-elméletről, nem felejtve el megspékelni a szónoklatot az elmélet rendkívül reakciós voltának okos kritikáival. Azonban az elmélet frissessége felkeltette a négy lány közül a legintelligensebb figyelmét, aki önkéntelenül megkérdezte:
– Az idő a szingularitással kezdődött? De akkor mi volt a szingularitás előtt?
– Semmi – felelte Ye úgy, ahogy egy kíváncsi fiatalnak általában felelt. Nyájasan fordult a lány felé. A sérüléseivel és a súlyos, magas fejfedővel igen nehéz mozdulat volt.
– Sem… semmi? Ez reakciós gondolat! Teljességgel reakciós! – kiáltotta a lány rémülten. Shao Lin felé fordult, aki boldogan sietett a segítségére.
– Az elmélet teret hagy Istennek – biccentett Shao a lány felé.
A fiatal vörösgárdista, aki összezavarodott ezektől az új gondolatoktól, most kapaszkodót talált. Felemelte a kezét, amiben még mindig szorongatta az övet, és Yére mutatott.
– Azt akarja mondani, hogy létezik Isten?
– Nem tudom.
– Micsoda?!
– Azt mondom, hogy nem tudom. Ha „isten” alatt az univerzumon kívüli szupertudatot érti, akkor nem tudom, hogy az létezik-e. A tudomány még nem talált bizonyítékot sem a létezésére, sem a nem létezésére. – Valójában ebben a rémálomszerű pillanatban Ye afelé hajlott, hogy Isten nem létezik.
Ez a rendkívül reakciós kijelentés felbolydulást okozott a tömegben. Újabb szlogenkántálás kezdődött, amit a színpadon álló egyik vörösgárdista indított el.
– Le Ye Zhetai reakciós értelmiségivel!
– Le minden reakciós értelmiségivel!
– Le minden reakciós doktrínával!
Amikor a kántálás elhalt, a lány azt kiáltotta: – Isten nem létezik! Minden vallást az uralkodó osztály talált ki, mind csak eszköz arra, hogy megbénítsák a nép lelkét!
– Ez nagyon egyoldalú nézet – mondta nyugodtan Ye.
A fiatal vörösgárdista szégyenében és dühében arra a következtetésre jutott, hogy ezzel a veszedelmes ellenféllel szemben hasztalan minden szó. Felemelte az övét, és
Yére rontott, három társa pedig követte példáját. Ye magas volt, a négy tizennégy éves lánynak felfelé kellett lendíteni az övét, hogy elérjék a magasra emelt fejét. Pár ütés után a magas vaskalap, ami kicsit védte, leesett. A fém övcsatok folyamatos ütlege alatt Ye végül összerogyott.
A sikeren felbátorodott fiatal vörösgárdisták még inkább átadták magukat a fenséges küzdelemnek. A hitükért, az eszméikért harcoltak. Megrészegítette őket az éles fény, melyet a történelem rájuk vetett, büszkék voltak saját bátorságukra…
Ye két diákja végre megelégelte: – Az elnök arra utasított bennünket, hogy „ékesszólásra támaszkodjunk, ne erőszakra”! – Odaszaladtak, és lerángatták a négy félőrült lányt Yéről.
Csakhogy már elkéstek. A fizikus némán hevert a pódiumon, szeme még nyitva volt, fejéből vér szivárgott. A megvadult tömeg elnémult. Nem mozdult senki és semmi, csak a vékony vérpatak araszolt, vörös kígyóként tekergeti a színpadon, majd a széléhez érve lecsöpögött egy ládára. A vércseppek ritmikus hangja távolodó léptek kopogására hasonlított.
Rekedt nevetés törte meg a csendet. Shao Lin torkából szakadt fel, kinek elméje végül csak megadta magát. A résztvevők megijedtek ettől a nevetéstől, otthagyták a harci gyűlést, eleinte csak szivárogtak elfelé, végül áradatban özönlöttek ki. A dísztér hamarosan kiürült, egyetlen fiatal nő maradt a színpad előtt.
Ye Wenjie volt, Ye Zhetai lánya.
Mialatt a négy lány kioltotta apja életét, próbált feljutni a színpadra, de két idős egyetemi gondnok lefogta, és azt súgta a fülébe, hogy ha felmegy, azzal a saját életét is eldobja. A harci gyűlés őrületbe torkollt, ha megjelenik a színpadon, azzal csak további erőszakra ingerli az embereket. A lány egyre csak sikoltozott, de hangját elnyomták a kántálás és ujjongás őrült hullámai.
Mire újra csend lett, már képtelen volt egy hangot is kiadni. Bámulta apja élettelen testét, és gondolatai, melyeket nem tudott szavakba önteni, a vérében oldódtak fel, és ott is maradtak egész életében. Miután a tömeg szétszéledt, mozdulatlan maradt, akár egy szobor, teste és végtagjai abban a helyzetben merevedtek meg, mint amikor a két öreg gondnok visszafogta.
Hosszú idő elteltével végül leengedte a karját, felballagott a színpadra, leült apja holtteste mellé, két kezébe vette kihűlt kezét, és üres tekintettel meredt a távolba.
Amikor végre jöttek a holttestért, kivett valamit a zsebéből, és apja kezébe helyezte: apja pipáját.
Wenjie csendben elhagyta a felvonulási teret, ahol csak a tömeg hagyta szemét maradt, és elindult haza. Amikor ahhoz az épülethez ért, ahol a tanárok laktak, gyöngyöző nevetést hallott otthona első emeleti ablakából. Az a nő nevetett, akit valaha az anyjának hívott.
Wenjie sarkon fordult. Nem érdekelte, hová viszi a lába.
Végül Ruan Wen professzor asszony ajtajánál lyukadt ki. A főiskola négy éve alatt Ruan professzor volt a mentora és a legjobb barátja. Az utána következő két évben, amikor Wenjie az asztrofizika tanszéken volt mesterképzésen, majd a kulturális forradalom azt követő káosza alatt az apján kívül Ruan professzor maradt az egyetlen bizalmasa.
Ruan a Cambridge Egyetemen tanult, és az otthona annak idején lenyűgözte Wenjiét: Európából hazahozott, kiművelt ízlésre valló könyvek, festmények és lemezek; egy zongora; finom faállványon kiállított európai pipagyűjtemény, köztük mediterrán hanga, török tajtékpipa. Mindegyiket áthatotta annak a férfinak a bölcsessége, aki valaha kezében tartotta a pipa fejét, gondolataiba merülve foga közé szorította a csutoráját, habár Ruan sosem árulta el az illető nevét. Wenjie apja is Ruantól kapta ajándékba a pipáját.
Ez az elegáns, meleg otthon annak idején biztonságos kikötőt jelentett Wenjiének, amikor csak menekülnie kellett a világ viharai elől, ám aztán Ruan otthonát átkutatták a vörösgárdisták, és az értékeit elkobozták. Wenjie apjához hasonlóan Ruan is sokat szenvedett a kulturális forradalom alatt. A harci gyűléseken a vörösgárdisták magas sarkút akasztottak a nyakába, és az arcát összekenték rúzzsal, hogy jelezzék, a kapitalisták romlott életét élte.
Wenjie benyomta Ruan otthonának ajtaját, és látta, hogy a vörösgárdisták által csinált felfordulás után rendet raktak: az eltépett olajfestményeket megragasztották és visszaakasztották a falra; a feldöntött zongorát felállították és letörölték, habár eltört, már nem lehetett rajta játszani; a néhány itt hagyott könyvet szépen visszatették a polcra… Ruan széken ült az íróasztala előtt, lehunyt szemmel. Wenjie megállt mellette, és gyengéden megsimogatta a professzor asszony homlokát, arcát és kezét. Mind hideg volt. Wenjie észrevette az altatótabletták üres üvegét az asztalon, amint belépett.
Egy ideig némán állt ott. Majd sarkon fordult, és elindult ki. Már nem érzett gyászt.
Olyan volt, mint a Geiger-számláló, amit túl sok sugárzásnak tettek ki, nem bírt reagálni, némán csak nullát jelzett.
Ám mielőtt kilépett volna Ruan otthonából, Wenjie megfordult, hogy még egyszer körülnézzen. Ekkor látta, hogy Ruan professzor asszony kisminkelte magát. Szolid rúzst viselt, és magas sarkú cipőt.

Cixin Liu, A Háromtest-probléma, 1. Fejezet

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..