Bár a szalagcímek ma leginkább Alexandria Ocasio-Cortezről szólnak, nem a képviselőnő az egyetlen szocialista a Demokrata Párt frissen megválasztott képviselői körében. Társa, a szintén demokratikus szocialista Rashida Tlaib – Michigan állam képviseletében – maga is igyekszik ezt a benyomást kelteni.

Tavaly decemberben Ocasio-Cortez és Tlaib közösen vettek részt egy kongresszusi csapatépítő tréningen, ahol Tlaib komolyan megsértődött, amikor Trump elnök volt gazdasági főtanácsadója, Gary Cohn azt mondta az újonnan megválasztott képviselőknek: Önök nem tudják, „hogy kell a játékot játszani”.

Tlaib a Twitteren válaszolt: „Nem, Gary, TE nem tudod, hogy mi következik — egy forradalmi Kongresszus, amely az embereket a profit elé helyezi.”

A Tlaibhoz hasonló demokratikus szocialisták azt mondják, hogy bár „rövid távon nem tudják eltörölni a magánvállalatokat”, addig is „küzdeni fognak azért, hogy a cégek elszámoltathatóak legyenek”.

Lévén, hogy ma Amerikában mintegy 1,7 millió vállalat van, komoly „forradalmi harc” elé néznek a demokraták szocialista káderei. Tlaib azonban maga is egy a Kongresszus azon képviselői közül, akik a közgazdaságtan ismerete nélkül úgy akarják javítani az amerikai gazdaságot, hogy valójában annak az alapjait ásnák alá.

A cégek elszámoltathatóak

Tlaib és a többi demokratikus szocialista egyszerűen téved. A szabadpiacon egyetlen módja van annak, hogy profithoz juss: az, ha az embereket teszed az első helyre.

A szabadpiacon a cégek abból próbálnak hasznot húzni, hogy termékeket és szolgáltatásokat kínálnak és cserélnek el a vevőikkel. Ez a csere azonban önkéntes; a vevők szabadon elutasíthatják a cégek ajánlatait, és csak akkor jut egy cég profithoz, ha a vevők elfogadják, amit kínál, mert úgy vélik, hogy hasznuk származik belőle. S amikor a cserék önkéntesek, az önérdek azt diktálja a vállalatoknak, hogy olyan termékeket és szolgáltatásokat kínáljanak, amelyek a fogyasztók igényeit szolgálják ki.

Az, hogy a cégeknek mások érdekeit kell kiszolgálniuk, pont őket teszi sebezhetővé velünk szemben. Mint Paul Poirot írja a „Tulajdon, mint társadalmi erő” című esszéjében:

„A piac nem enged a tulajdonosnak állandó biztonságot. Éppen ellenkezőleg, arra kötelezi őt, hogy újra és újra bizonyítsa rátermettségét — vég nélkül. Rá van bízva, hogy egy adott tulajdonnal termeljen, s a fogyasztók busásan megjutalmazzák, ha a termelés őket szolgálja, de azonnal átterelik a tulajdont máshoz, ha nem az ő igényeiket elégíti ki. A piac egyszerűen nem tűri, hogy a tulajdon a tulajdonos kizárólagos privilégiuma legyen. A piac ragaszkodik hozzá, hogy a tulajdon azokhoz kerüljön, akik azt a legjobban tudják a fogyasztók szolgálatába állítani.”

Ha a politikusok nem szólnak bele a folyamatba, és nem kezdnek el védeni és támogatni kivételezett vállalatokat, a cégek folyamatosan elszámoltathatóak lesznek. Mint Poirot írja:

„A piacgazdaságban minden tulajdonosnak állandóan bizonyítania kell — a szolgálatán keresztül —, hogy jogosan irányítja azokat az erőforrásokat, amik az övéi. Máskülönben az emberek békésen átterelik máshova a tulajdont és az irányítást az ügyesebb, hatékonyabb és szolgálatképesebb emberek kezébe.”

Az állam a profitot az emberek elé helyezi

“Minden politikai eszköz végső soron kényszeren alapul, ami azt jelenti, hogy általuk anélkül is haszonhoz lehet jutni, hogy a fogyasztók elfogadnák a cég termékeit.”

Vannak termelők, akik nem szeretik, hogy folyton ki vannak téve az emberek akaratának a piacon; kényelmesebb nekik a politikusok kegyeit keresni. Politikai eszközökkel próbálnak arra szert tenni, amihez nem jutnak hozzá termeléssel és cserével. Minden politikai eszköz végső soron kényszeren alapul, ami azt jelenti, hogy általuk anélkül is haszonhoz lehet jutni, hogy a fogyasztók elfogadnák a cég termékeit.

Frédéric Bastiat írja „A jog” című alapművében, hogy „az ember élhet és a kívánságait kielégítheti azáltal is, hogy megszerzi és felhasználja mások munkájának a termékét. Ez a folyamat a rablás eredete.”

Bastiat pontosan látta az ember természetét. Értette, hogy a fogyasztók sokszor válogatósak, nehéz a kedvükben járni, folyamatosan értéket előállítani pedig kemény munkát igényel. Úgyhogy az emberek, ha alkalmuk nyílik rá, gyakran inkább az államhoz fordulnak, hogy a segítségével „kiraboljanak” másokat.

Egy példa: a UPS védi a környezetet, míg a kormányzat pusztítja

Láttak már valaha UPS teherautót balra fordulni? Valószínűleg nem. A balrafordulás általában időkiesést okoz, mert a sofőröknek várniuk kell, amíg a szembeforgalom elhalad. Az ilyen üresjáratok pazarolják az üzemanyagot, a UPS pedig elkötelezett, hogy minél kevesebb üzemanyagot használjon. 2004 és 2015 között a UPS az útvonalaik optimalizálása révén megspórolt „100 millió gallon benzint, és 100.000 metrikus tonnával csökkentette a szén-dioxid kibocsátását”.

Az ünnepek alatt a UPS sofőrjei gyakran vacsoraidőben érkeztek, hogy leszállítsák a különböző megrendeléseket. Egy UPS-sofőr naponta 400 csomagot is házhoz szállított az ünnepek alatt, ezt pedig a UPS útvonal-optimalizálása tette lehetővé. Az optimalizálásnak hála „évi 85 millió mérfölddel kevesebbet kell [a sofőröknek] vezetniük”. Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy a sofőr út közben jobban el tudná dönteni, hogy hogy menjen, mint egy számítógépes szimuláció, csak ebbe gondoljon bele: mintegy „15 billió útvonal közül választhat egy sofőr, akinek 25 csomagot kell kiszállítania”.

“Igen, a UPS így busás profithoz jut – de az emberek érdekeit szolgálni kéz a kézben jár a profitok maximalizálásával.”

A saját és a fogyasztóik érdekében eljárva a UPS optimalizálási törekvései mindenki számára előnyösek, akik becsülik a tiszta környezetet és az alacsonyabb árakat. Igen, a UPS így busás profithoz jut – de az emberek érdekeit szolgálni kéz a kézben jár a profitok maximalizálásával.

Ezzel párhuzamosan a kormányzat – néhány érdekcsoport befolyása – alatt arra kényszerít bennünket, hogy ártsunk a környezetnek azáltal, hogy etanolt égetünk. Még a Zöld New Deal ideálja előtt Al Gore és más politikusok is támogatták az etanolt.

Arthur Wardle nemrég fejezett be egy könyvet, melynek a címe „Elemzés a Renewable Fuel Standard kukorica etanol támogatásának környezeti hatásairól”. Wardle azt találta, hogy „a kormányzat kukorica etanol támogatása a lakókörnyezet romlását és vízszennyezést idéz elő, miközben fenntarthatatlan mennyiségű vizet fogyaszt el. S ami talán a legkiábrándítóbb, hogy a kukorica etanol alig segít valamit a klímaváltozás elleni harcban.”

Fogalmazzuk egyenesen: az állam által dédelgetett etanoltermelők ékes példái a nem elszámoltatható vállalatoknak. Nekik egy, az emberek szolgálatánál jóval alacsonyabb lécet kell megugorniuk: a politikusok kegyeit keresik, nem a fogyasztókét. Kampánypénzekért cserébe a politikusok megengedik nekik, hogy elpusztítsák a középnyugati földeket és kiszárítsák a Középnyugat víztározóit. Az önérdek pusztító hatású, ha a cégek nincsenek kitéve a piacon az emberek akaratának.

2010-ben Al Gore már sajnálkozott, hogy az etanolt támogatta:

„Az egyik oka annak, hogy ezt a hibát elkövettem, az volt, hogy elsősorban a saját államom, Tennessee farmereit tartottam szem előtt, illetve az iowai farmerek iránt is komoly elkötelezettséget éreztem, mivel készültem az elnöki posztért való indulásra.”

„Amikor egy ilyen program feláll, már nem könnyű lenyomni a különböző lobbikat, amik mindent megtesznek, hogy tovább menjen”, mutatott rá Gore, aki azonban képtelen levonni ebből az általános tanulságot. Azt hiszi, hogy csak a kukorica etanollal volt baj, s most éppen a Zöld New Dealt támogatja lelkesen.

A közgazdász Thomas Sowell mondta egyszer, hogy „nehéz annál ostobább és veszélyesebb módját elképzelni a döntéshozatalnak, mint hogy olyanok kezébe adjuk a döntést, akiknek nem kell fizetniük a tévedéseikért.” Miközben megmentőként tetszeleg, Gore a környezetünk romlását segítette elő, és mégis a mai napig sokan odafigyelnek arra, amit mond. Sowellnek igaza volt: Gore nem fizetett azért, hogy látványosan tévedett.

A 2020-as kampányok során bizonyára sokszor halljuk majd még a „nem elszámoltatható cégek” meséjét, talán nem is csak a demokrata szocialistáktól. Nagyon valószínű, hogy különféle, pusztító intézkedéseket is be fognak vezeti. És nem azok fogják fizetni ezeknek az árát, akik tönkreteszik a gazdaságot, sőt: akik kárt okoznak, pusztán még több beavatkozásért fognak kiáltani. Ez pedig újra és újra megismétlődik addig, amíg a közvélemény nem látja be, hogy a piacok, nem pedig a kormányzat az, ami féken tartja azokat az üzletembereket, akik nem akarják a fogyasztók, azaz az emberek érdekeit szolgálni.

Barry Brownstein cikke az FEE.org oldalán jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..