Visszatérni látszik a közgondolkodásba az a nem pusztán az adóemelésnek, hanem a progresszív adók emelésének igazolására szolgáló gondolat, amire Obama elnök 2012-es, elhíresült mondata utal: hogy „nem Te építetted ki.” [A mondat arról szólt, hogy a sikeres vállalkozók nem lehetettek volna sikeresek, ha az állam nem épít ki infrastruktúrát, utakat stb., úgyhogy a vállalkozók tartoznak „a köznek” – a ford.] Derek Bonett, a Cato szakpolitikai elemzője hívta fel újra a figyelmet erre az érvre, és emlékeztetett, hogy Obama egy 2011-es kampánybeszédét adta elő a 2020-ban elnökségre aspiráló Elizabeth Warrennek. David Henderson pedig széles körben elmagyarázta, hogy mi is ez a gondolat, amit a magukat progresszívnek nevezők hangoztatnak.

A két elemző által kínált válasz lényege, hogy az emberek közti jövedelemkülönbségek nem magyarázatók a közjavak fogyasztásában (pl. az úthasználatban) tetten érhető különbségekkel, tehát így nem igazolható a jövedelemmel arányos adózás, s még kevésbé az, ami progresszív. És bár ehhez kétség sem fér, van még néhány, ennél talán fontosabb indoka is, hogy miért hamis ez a progresszív igazolás.

Önkéntes együttműködések

Az első tévedés, hogy az érv egyenlőségjelent tesz a társadalom és az állam közé. Hogy a társadalmunk hozzájárul az egyes emberek sikereihez, még nem jelenti azt, hogy a sikereseknek az államnak kéne több adót fizetniük. Mint Albert Jay Nock megjegyezte, a helyzet általában épp úgy áll, hogy „az állam és a társadalom érdekei […] egymás ellentétei.”

Azon képességünkhöz, hogy – az általános jólét növelése érdekében – önkéntes alapon tudjunk egymással együttműködni, a mai állam nagyon keveset tesz hozzá ahhoz képest, mint ha csak a tulajdonjogaink védelmét látná el. Az ezen felüli, túlzott állami beavatkozásokért történő adóztatást egyáltalán nem is lehet igazolni, azt pedig még kevésbé, hogy egy kipécézett kisebbség aránytalanul magasabb adókat fizessen.

Arra is érdemes emlékeztetnünk, hogy a mai állam nagyon kevés olyan feladatot lát el, amit ne látna el valaki más piaci tranzakciók révén, azaz önkéntes alapon az állami kényszer helyett. Például ahhoz, hogy legyen oktatás, nem kell állam. Ebből kifolyólag attól, hogy történetesen az állam magának vindikálta az oktatásirányítás jogát, még nem válik igazolttá az, hogy az állami monopolárat kell, hogy megfizessük, cserébe a minőség alatti szolgáltatásért.

Az állam folyamatos kudarcairól szóló hírek, a hatékonytalanságok és a konkrét bukások mind arra engednek következtetni, hogy ami igaz az oktatásban – hogy az adófizetőktől messze túl sok pénzt kérnek a szolgáltatás minőségéhez képest –, az nagyon sok más területen is igaz. Vegyük például az utakat, a hidakat és a többi állami építési projektet, amik együtt járnak a politikai alkuk motiválta osztogatással, a fennálló munkatörvényekkel, a szakszervezeti korlátokkal, a projekteket megelőzően kötött kollektív szerződésekkel, a környezetvédelmi szabályokkal, illetve a helyi és amerikai termékeket privilegizáló korlátozásokkal is. Hogy a kormány túlszámlázza azt, amit sokkal olcsóbban is meg tudnánk csinálni az általa szabott korlátok nélkül, azt igazolja, hogy az amerikaiaknak kártérítés járna az állami „árdrágításért”, nem pedig magasabb adók.

Ezen kívül számos állami tevékenység közvetlenül akadályozza az önkéntes megállapodások létrejöttét, szintén az „általános jólét” rovására. Ide tartozik számtalan dolog, a szabályozó szervek sokaságától kezdve az árszabályozásokon és a munkára és földterület-besorolásra vonatkozó jogszabályokon át a különböző szolgáltatások engedélyhez kötéséig. Az önkéntesség elé állított egyre több úttorlasz nem igazolhat magasabb adókat.

Az állam csak útban van

Amikor azt próbálják megindokolni, hogy az államnak miért kéne még mélyebben belenyúlnia az emberek zsebébe, általában figyelmen kívül hagyják azt a veszteséget, amit maga a folyamat okoz. Az államnak nincs saját pénze, úgyhogy amit eloszt, azt először ki kell hajtania az állampolgárokból (beleértve a jövőbeli állampolgárokat is, akiknek az államadóssággal és a politikai ígérgetések következményeivel kell majd bajlódniuk). Az állam szószólói rögtön megjelennek, ha a kormányzatnak sikerül bármi hasznot nyújtania bárkinek, de arról hallgatnak, hogy mi történt volna, ha a szabad emberektől nem veszik el a forrásaikat, és nem állnak a saját céljaik megvalósításának útjába.

Arról se feledkezzünk meg, hogy egy dollárnyi állami költség sokkal többe kerül az amerikaiaknak, mint egy dollár – ugyanis azzal, hogy adókat gördítenek a vevők és az eladók közé, visszavetik a kibocsátást és csökkentik az önkéntes, kölcsönösen előnyös cserék számát. A kiszorított előnyök pedig rohamosan emelkednek, párhuzamosan az állam – és a szükséges adóteher – növekedésével.

Az Obama, Warren és más, hasonló progresszívek által hirdetett narratíva szerint „hihetetlen Amerikai rendszerünk” sikereiért az államot illeti az elismerés, és úgy vélik, még markánsabb lenne a siker, ha tovább növelnénk az állami kontrollt. Ez a valóságnak szinte a szöges ellentéte. A jólét amit ma élvezünk, évszázadok önkéntes együttműködéseinek a gyümölcse, ezt pedig nem az állam növekedése tett lehetővé, hanem az állami működés szigorú korlátozása a polgárok számára előnytelen túlkapásokkal szemben.

John Locke már évszázadokkal ezelőtt világossá tette, hogy az állami túlkapások szinte mindenhol megfigyelhetők, ahol a kormányzat nem kizárólag az „életünk, szabadságunk és vagyonunk” védelmére törekszik. A korábban elképzelhetetlen sikereink az állami hatalom szigorúbb korlátozásából fakadtak (például abból, hogy az Alkotmány megtiltotta a belső vámokat, létrehozva a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét, vagy, hogy a Bill of Rights számos tilalmat sorolt fel az központi kormányzat működése tekintetében), és a sikerünkhöz nem járult volna hozzá, ha az állam többet akart volna adóztatni, költeni és szabályozni.

A progresszíveknek fel kéne hagyniuk azzal, hogy az államban rejlő potenciál hamis tanait hirdetik, és be kéne látniuk, hogy – Tom Paine-nel szólva – „a társadalom minden országban áldás, de az állam még a legjobb országban is csupán szükséges rossz.” Ha ki akarjuk terjeszteni azt a rendszert, aminek a sikereinket köszönhetjük, akkor az önkéntesség és az egyéni választások tereit kell kiterjesztenünk, és nem elnyomnunk kell ezeket – röviden, a szabadságnak kell teret engedni. Máskülönben hazánk csak még ékesebb példája lesz Albert Jay Nock „különös anomáliájának:” „Az állami hatalom töretlenül mutatja be, hogy képtelen bármit is hatékonyan, gazdaságosan, elfogulatlanul és tisztességesen ellátni; mégis, amikor a leghalványabb elégedetlenség felmerül […], egyből mindenki azt az intézményt hívja segítségül, amely a legkevésbé alkalmas a problémák megoldására.”

Gary M. Galles írása a fee.org weboldalon jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..