Tegnap a Parlament elfogadta a Munka törvénykönyvének a szakszervezetek által “rabszolgatörvénynek” nevezett módosítását, az ellenzék hangos parlamenti, majd utcai tiltakozása ellenére. A módosítás lehetővé teszi, hogy – önkéntes, kétoldalú megállapodás alapján – a munkavállaló akár évi 150 óra plusz túlórát vállalhasson, a munkáltató által elrendelhető évi 250 órás keret felett.

A másik sokat kritizált szabálya a módosításnak lehetővé teszi, hogy három évre lehessen kitolni a munkaidő keret megállapodást. S még több ehhez hasonló, a termelés rugalmasságára lehetőséget tartalmazó módítást tartalmaz a csomag. A kormány állítólag a német befektetők kérésére lépett, amit később cáfolt a miniszterelnök, de egy másik miniszter megerősítette, hogy a magyar munkáltatók kérésére lépett a kormány.

A módosítás másik indoka az volt a kormány részéről, hogy a gyakorlati életben így is, úgy is elég sok munkáltató kikényszerítette a rugalmas munkaidőt, s a törvényi szabályozásnál hosszabb túlmunkát. Egy szakszervezeti vezető nyilatkozatából ki is derült, hogy az egészségügyben már régóta gyakorlat a törvény szabályozáson felüli önkéntes túlóra, aminek mértéke 416 óra, meghaladja a most a kormány által előírt 400 órát.

A módosítás harmadik indoka az volt, hogy az elmúlt két évben jelentősen nőttek a bérek, de fontos a versenyképesség megőrzése, s ennek egyik kulcsa a rugalmasabb, a termelés követelményeihez jobban igazítható munkaidő. S végül az is indok, hogy ez is eszköz a vállalatok munkaerőigényének kielégítésére, s a munkaerőhiány enyhítésére.

Hiába kértek a szakszervezetek némi kompromisszumot, majd követelték a visszavonását, a kormány hajthatatlan maradt.

Nem bízunk a piacban. Az államban bízunk. Az okos, bölcs államban, a mi államunkban, a mi általunk demokratikusan megválasztott képviselőkben. Természetesnek tartjuk, hogy az állam véd meg bennünket. Az állam szabályozza a túlmunka mértékét, mert a gonosz munkáltatók a hét bőrt is lehúznának rólunk.

Alacsony a nyugdíj – az állam adjon többet! Kevés a gyermek – az állam támogasson! Alacsonyak a fizetések – az állam emelje a béreket, a minimálbért! Sok a dohányzás, alkoholfogyasztás – az állam vessen ki büntetőadót! S közben szidjuk az államot, mint a bokrot, mert nem arra költ, nem azt szabályozza, ami a szidalmazónak jó lenne, hanem mások ízlése, elvárása, érdekei szerint költi az adófizetők pénzét és a szabályozza életvilágunkat.

Reménykedünk, hogy a “mi” kormányunk a nép, a többség szava szerint dönt, a nép szája íze szerint kormányoz – hiszen “mi” vagyunk a nép, mi vagyunk a megrendelők, s nem a gonosz multik, vagy az IMF.

De az állam védőkarjában való bizakodásnak az a hátránya, ahogy ez esetben is történt, hogy az állam nemcsak a “mi” hangunkat hallja meg, hanem lehet hogy másokét is, mérlegel és nem csak úgy dönthet, ahogy “mi” szeretnénk.

“Az állam óhatatlanul csak olyan, mindenkire vonatkozó általános szabályokat tud hozni, amelyek rugalmatlanok az élet sokszínűségével szemben”

A munkaerőpiacon a munkavállaló állami védelmének az a hátránya, hogy az állam óhatatlanul csak olyan, mindenkire vonatkozó általános szabályokat tud hozni, amelyek rugalmatlanok az élet sokszínűségével szemben. Emiatt egy vagy több befektető kedvéért hozott szabály nagy kiszúrást jelenthet a kevésbé nyereséges vállalatoknál, vagy munkaerőhiánytól nem sújtott cégéknel dolgozóknak, ahol majd a munkáltató esetleg ellenszolgáltatás nélkül akar élni az újabb törvény nyújtotta lehetőséggel, a költségcsökkentés érdekében.

S általában, az adók, az állam által elrendelt korlátok és terhek rettenetesen megdrágítják a munkavállalók alkalmazásának költségét. Semmi nincs ingyen. Mindennek ára van.

Az állami szabályozás védi a munkavállalót. Annyira védi, hogy néha a munkavállalók is jobbnak látják, hogy kijátsszák az állami védelmet, mert a szabályok betartásával nem lenne munka, vagy nem lenne elég pénz a másnapi bevásárlásra. Néha meg kénytelenek engedni a munkáltatónak, elfogadni, hogy a munkáltató visszaél hatalmával, mert az állam messze van, de a gyárkapu előtt húsz másik ember vár munkára, aki simán bevállalja a feketézést, a szabályszegést csak azért, hogy legyen pénze.

Amerikában, ahol jóval rugalmasabb a foglalkoztatás szabályozása és alacsonyabb a munkáltató és munkavállaló adóterhelése, alig van munkanélküliség. A humánus szabályozására büszke Európában jóval magasabb a munkanélküliség, s a munkaerőhiány szinte kivétel. Nem véletlen. A vicc szerint csak a költekezésben egymással vetélkedő milliárdosok büszkék arra, hogy valamit drágábban vesznek meg, mint a másik.

“Mi a munkavállaló érdeke? Hogy nagyobb legyen a munkáltatók versenye a munkavállaló nyújtotta szolgáltatásért, mint fordítva. Akkor van igazán alkuhelyzetben a munkavállaló, ha másnap tovább állhat.”

Mi a munkavállaló érdeke? Szerintem a legfontosabb érdeke, hogy nagyobb legyen a munkáltatók versenye a munkavállaló nyújtotta szolgáltatásért, mint fordítva. Akkor van igazán alkuhelyzetben a munkavállaló, ha másnap tovább állhat, ha úgy érzi, hogy nem fizetik meg, hogy kizsákmányolják, ha úgy érzi, kiszúrnak vele, ha embertelenül bánnak vele, ha nem tudja a munkavállalást családi, magánemberi létével összeegyeztetni.

Ennek lehet oka a túl sok túlóra, a túl sok hétvégi műszak, a főnök szemétsége, vagy az alacsony fizetés. Az a jó a munkavállalónak, ha minden kirakatban ott a nagy tábla: munkatársat keresünk. S nem az a jó, hogy a munkanélküliek kétségbeesve járkálnak fel-alá nagy táblával a nyakukon: bármilyen munkát elvállalok.

Ha munkaerőhiány van, akkor a munkavállaló tovább állhat, mert tudja, holnap biztosan lesz új munkahelye. Ha munkaerőhiány van, akkor nem kell félni a munkahelyről való kilépéstől, mert bárki számíthat arra, hogy holnap új munkája lesz, talán jobb feltételekkel, magasabb fizetéssel.

Ha a munkáltatók versenyeznek a munkavállalóért, akkor a munkavállaló diktál. S a munkáltatónak kell odafigyelni a “humán erőforrásra”, a munkavállaló érzékenységére, elvárásaira. Mert, ha nem, fel is út, le is út, a munkavállaló veszi a kalapját, és a szomszédból röhög a munkavállalót kereső volt főnökén.

S akkor lehet szakszervezetet is alakítani, közösen fellépni a jobb feltételekért, ha a munkavállaló van nyeregben. Mert sokan vannak olyanok, akik nem akarnak tovább állni, mert szeretik a munkájukat, szeretik a munkatársaikat, ragaszkodnak a megszokott munkahelyükhöz, s mert nem általában elégedetlenek, csak néhány dolog szúrja a szemüket.

Tapasztalatom szerint azok a munkavállalók hoznak létre szakszervezetet, akik nem akarnak munkahelyet váltani, de szeretnék jobb belátásra bírni főnöküket, a munkáltatót, kompromisszumot találni vele a munkavállalók számára fontos kérdésekben. De a szakszervezeti alku sikeréhez az kell, hogy a munkáltatónak legalább olyan fontos legyen a kompromisszum, mint a munkavállalóknak. Ha a két fél kölcsönösen függ egymástól.

Magyarországon 2018-ban, végre, harminc év után előállt az a helyzet, ami a piacgazdaság természetes állapotának kellene lennie: a munkáltatók versengenek a munkavállalókért, s nem munkanélküliek tömege reménykedik, hátha lesz állás valahol, mindegy mi, csak legyen már.

Sajnos ez az új helyzet, a munkaerőhiány, nem csak a várva várt hosszan tartó gazdasági fellendülés és a magánszektor munkahely-teremtésének következménye, hanem szerepet játszik benne a munkavállalók nagyarányú kivándorlása is annak nyomán, hogy egész Európa munkaerőpiaca kinyílt, miközben a hazai fizetések még mindig nagyon alacsonyak. Sajnos a munkaerőhiányba az a szomorú tény is belejátszik, hogy fogy Magyarország lakossága, folyamatosan csökken az aktív korú lakosság száma. De akármi is az oka, a munkavállalók szempontjából csoda történt: végre ők vannak inkább nyeregben. Hülye a főnököm? Kiszúr velem? Kevés a fizu? Adj isten, holnap már be se jövök. Vagy megváltozol, vagy megszökök.

Sok helyen látom, még benne van a munkavállalókban a félelem, még nehezen mozognak, még nem mindig hiszik el a szemüknek, hogy már értékesek, s nem kicserélhető csavarok. Nem véletlen, hogy egyre több vállalat panaszkodik: óriási a munkaerő-fluktuáció. Az évi 10 százalékos vagy magasabb fizetésemelések 2-3 százalékos infláció mellett jelzik, hogy a munkáltatók megértették, új világ kezdődött. Amikor a munkavállalóval is számolni kell.

“Ha a munkáltatók versenyeznek a munkavállalóért, akkor a munkavállaló diktál. S a munkáltatónak kell odafigyelni a “humán erőforrásra”, a munkavállaló érzékenységére, elvárásaira. Mert, ha nem, fel is út, le is út, a munkavállaló veszi a kalapját, és a szomszédból röhög a munkavállalót kereső volt főnökén.”

Ebben az új helyzetben döntött úgy a kormány, hogy a vállalatoknak kedvezőbb módon módosítja a munkatörvénykönyvét. Annyira hozzá vagyunk szokva az állam védőkarjához, hogy rabszolgatörvénynek tartjuk a korábban felállított állami korlátozás fellazítását. Ráolvassuk a demográfiai és kivándorlási válságot. Félünk a kiszolgáltatottságtól, a saját érdekeit követő munkáltatótól, aki igyekszik majd rugalmasabb foglalkoztatással csökkenteni költségeit. Félünk, hogy még kevesebb idő jut családunkra, gyerekünkre.

S biztos lesznek munkáltatók, akik visszaélnek az új lehetőséggel. S biztos lesznek kiszolgáltatott munkavállalók, akik kénytelenek lesznek „önként” elfogadni a munkáltató visszautasíthatatlan kérését, mert féltik munkahelyüket. S lesznek, akiknek ez lesz az utolsó lökés, hogy inkább a Kärtnerstrassen a McDonaldsban süssenek egy hambit, mint itthon látástól mikulásig gürizzenek.

Mégis, nem teljesen nyilvánvaló módon, de a munkavállalók is jól járhatnak ezzel a módosítással. A piac törvényszerűsége ugyanis az, hogy a szabadabb alku több lehetőséget teremt. Ez rövid távon a munkáltatók javát, de hosszútávon a munkavállalók javát is szolgálhatja.

A munkavállalók érdeke ugyanis az, hogy minél nagyobb legyen a munkáltatók versenye értük. Ennek kulcsa, hogy minél több munkahely legyen. Több munkahely, mint munkavállaló. Ha nagyobb a verseny a munkavállalóért, akkor megváltozik, vagy legalábbis egyensúlyba kerül a kiszolgáltatottság mértéke. Én függök tőled, te függsz tőlem – alkudjunk, mi az ami neked, mi az ami nekem jó. Hogy mindketten jobban járjunk.

A munkahelyteremtés üzlet a befetetőknek, a munkáltatóknak. Megéri – nem éri meg. Nyerek rajta vagy nem vesztek rajta? Drága a munkaerő? Kösz, akkor inkább Ukrajna. Merev a szabályozás? Kösz, akkor inkább veszek három lakást, kiadom és megvagyok. A rugalmasság olcsóság. Munkahelyet teremt. Vagyis fenntartja a most kialakult munkaerőhiányt.

Ha tartós marad a munkaerőhiány, akkor a munkavállalók szabad mozgása és a szabad szervezkedés (szakszervezetek létrehozása és alkuja) gátló ereje erősebb lesz, mint egyes munkáltatók kiszipolyozásra épített stratégiája.

Az állami szabályozás fellazítása magára hagyja a munkavállalót. Kezdetben nem feltétlenül lesz jobb. Mégis, ismétlem újra, a piac furcsa szabályszerűségei miatt, hosszú távon a munkavállalók is jól járhatnak. Bátorság, összefogás, élelmesség, s mozgékonyság a munkaerőpiacon megteremti az ellensúlyát a munkáltatói hatalommal való visszaélésnak. Csak maradjon fenn a munkaerőhiány. Ennek kulcsa pedig a kevesebb szabályozási teher. És az adócsökkentés.

S igen, nem elég a piac vak ereje. Kell a bátorság, az összefogás, vagy az élelmesség. Ez a munkavállalók saját fegyvere. Akik helyben akarnak maradni, szervezkedjenek, csináljanak igazi szakszervezetet, amely helyben azért küzd, ami fontos a munkavállalóknak: kevesebb túlóra, mint amit a törvény megenged, vagy magasabb túlórapótlék azonnal, hogy megérje a túlmunka. Aki meg inkább tovább állna, keressen jobb, emberségesebb munkahelyet, s leginkább tanuljon, fejlessze önmagát, s legyen képes minél több munkát ellátni. Minél többet tud valaki, annál nagyobb az esélye arra, hogy munkát találjon.

“Ahhoz, hogy mindenki jól járjon a munkaerőpiacon, kell még egy fontos kormányzati lépés…”

De ahhoz, hogy mindenki jól járjon a munkaerőpiacon, kell még egy fontos kormányzati lépés. Mint ismeretes, Magyarország világbajnoki szintén van a munka adóterhelésének versenyében. Varga Mihály a választások előestéjén egyszámjegyű személyi jövedelemadó lehetőségéről beszélt. Várjuk, hogy azzal is segítse a munkáltatók versenyképességét és a munkavállalók holnapi jobblétét a kormány, hogy helytáll ígéreteinek, s valóban érzékelhető adócsökkentéssel támogatja a vállalatok munkahely teremtését.

Az eddigieknél nagyobb ívű adócsökkentésre van szükség ahhoz, hogy a vállalatok versenyképessége fennmaradjon az emelkedő bérek ellenére is, s munkavállalóknak is több jusson családjukra.

Eredetileg megjelent: kapitalizmus.hvg.hu. Szerző: Tóth András, az MTA TK kutatója.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..